Ha majd újra kék lesz az ég

Enyészet havában járunk. 2002-ben írom ezt, este hét óra körül. Nem szeretek naplót írni, mert nem érzem szükségesnek. De most nem vagyok jól, ezért írok újra. Egyre erősebben látom a plafon fagerendáiba égetett mintázatot, melyből egy kisfiú arca rajzolódik ki, már azt is hallom, hogy beszél hozzám. Tudom, hogy elment az eszem, azért szeretném minél előbb feljegyezni ezt a történetet, és nagyon remélem, hogy képes leszek összefűzni a lassan teljesen összekuszálódott emlékfoszlányaimból.

Édesanyám lőcsölte rám ezt a könyvet annak idején, amikor az eget még szép kéknek, a mezőket meg zöldnek láttam. Írni bele csak jóval később, ’92-ben kezdtem, a besorozásom után. Elnézést kérek, a részletek rabja vagyok, pedig ugyebár az ördög azokban rejlik. Szerintem ott lakozik ő sok más helyen is. Kísértett odafent is, ahol néhány nagy úr civakodva úgy döntött, hogy kirobbantja ismét ezt a szart, és háborúba küld minket. A műveleti bázis ott volt Gomboson. Teljes káosz uralkodott el a mi csendes kis falunkban. Az iskolában katonai kórházat alakítottak ki, a strand homokjába tankokat ástak. Látom magam előtt a kislányok riadt arcát, amikor egy katona az út mellett feléjük tartja a puskát, majd meghúzza a ravaszt. De a vadkacsa, amelyet zsákmányául szemelt ki, ijedten röppen fel a bokorból, és tovaszáll a nádasok felett. Soha nem hittem volna, de megnyugvást adott, hogy papírra vetettem érzéseim, mert elképzeltem, hogy egy nap, egy távoli jövőben, valaki elolvassa ezeket a sorokat, és látja azt, amit a történelem könyveiben majd nem írnak meg. Nagyon féltem, hogy ha átküldenek minket a Dáli-hegységbe, akkor a saját rokonaimra kell fegyvert fognom Erdődön. És ennek vészesen közeledett az ideje. Most is érzem a gránát műanyagborításának melegségét a zsebemben, azon a forró júniusi napon, amikor a terv, melyet Milošsal régóta fontolgattunk, hirtelen valósággá vált. A szökés nem volt nehéz, csak jól ki kellett fundálni, amit mi meg is tettünk, és az sem ártott, hogy jól ismertük a terepet. Az akció után viszont gyorsan elváltak útjaink. Jó gyerek volt, sokác, szóval neki sem volt mindegy. Azt nem mondom, hogy a barátom volt, de azt sem, hogy nem volt az. Mindenképpen szerettem volna találkozni a szüleimmel, de előtte le kellett dobnom magamról a mundért. A nyárfaerdő közelében lévő lepukkant tanyára esett a választásom, be is suvasztottam oda a felszerelés nagy részét, köztük a megmaradt M75-öst is. Felgyorsultak a dolgok. Elsiettem a családi házig, nem beszéltünk akkor túl sokat, pakoltam, bepattantunk a 101-esbe, valameddig elvittek. Könnyes búcsút vettünk, és hamarosan már a határ felé közeledtem. Persze rokonlátogatásra hivatkoztam, de átengedtek.

És én csak később, jóval később tudtam meg, mi történt. Most is visszhangoznak anyám keserves szavai, ahogy a kis Mátéról mesél a telefonban. És én utána csak zokogok a fülkében ülve, tudtam, abban a pillanatban tudtam, amikor kimondta, hogy a fiúk hol találták. De miért játszottak ott, mi a fészkes fenének vitték el? Ismertem őket, és a válaszokat is tudtam, azért tették, mert gyerekek, én is voltam gyerek, és mert ártatlanok, mert azt láttak, hogy a nagyok ezt csinálják. Háborúsat akartak játszani. Érzem orromban az égett hús és a robbanószer szagát, ha becsukom a szemem a megperzselt bőr maradványait látom. Egy ideig tűrtem, de felemészt ez az érzés, mert tudom, hogy pont annyira vagyok bűnös, amennyire nem. Mert az ártatlan meg akart menekülni a rá kirótt sors elől, de az ördög ezt behajtotta. Mert a világ egy rossz hely, hölgyeim és uraim, velejéig romlott és gonosz, és nem vár ránk ennél sem több, sem kevesebb, bármennyire is próbálunk menekülni.

Nem hiszek Istenben, de a kozmosz bocsánatát kérem. Amikor újra találkozom majd a kis Mátéval, neki is elmondom mindezt, és ő is megbocsájt majd. És az ég újra szép kék lesz, a mezők újra zöldek. Fürdök majd a strandon, pecázunk a stégről, Ágival a Neko te ima noćasra táncolunk. És talán elhiszem azt is, hogy volt valami szép az életben.