Szentnégység

Tíz után lekapcsolták a rendezvényterem hideg, szúrós fényeit, amit nem is bánt senki, mert a csodák mindig sötétben történnek. A jó csodák is, de a rosszak kiváltképp.

Pillanatnyilag viszonylagos csend borult a násznépre, amíg a zenészek vacsoráztak; a vendégek nagyja már végzett az étellel, de az ivásba még nem fogtak úgy igazán bele, mert ugyebár muzsika nélkül inni olyan, mint a Tiszában búvárkodni; lehet, de minek.

A levegőt félhangos beszédfoszlányok töltötték meg, egy-egy kisgyerek felsírt, majd elcsitult, a pocakos apukák lopva kigombolták telepakolt hasukon feszülő ünneplő nadrágjukat, a koszorúslányok az asztal alatt lerúgták magas sarkújukat, és sziszegve köröztek bokájukkal, az örömanya az előtte sorakozó üres poharakkal révetegen szemezve időnként bugyborékolva felzokogott.

A menyasszony szeplős volt és bosszús, száját szorosan összezárva rá-rápillantott a mellette árválkodó üres székre.

A közvetlenül mellettük álló asztalnál egy kopaszodó, magas rekedt hangú öregúr ücsörgött, aki nemesi gúnnyal arról magyarázott a vele szemben ülő fiatal fiúnak, hogy ő ennél klasszisokkal jobb és elegánsabb esküvőkön, de valószínűleg halotti torokon is tiszteletét tette már. Beszélgetőpartnere remek hallgatóságnak bizonyult, tekintve, hogy egyszer sem szakította félbe, habár szemmel láthatóan meg sem próbált úgy tenni, mint aki figyel; szemében ugyanaz a cinikus, álmatag közöny ült, mint a menyasszonyéban, még a szeplőik is ugyanúgy pettyezték orrukat. Le sem tagadhatta volna a testvérét. Nagybátyja lassú, egyenletes folyású méltatlankodását teljességgel figyelmen kívül hagyva végignézett a termen. Borzasztóan unatkozott. Egy barátja sem ért rá aznap este, kora szeptember lévén mindenkinek sok munkája volt otthon a szürettel s miegymással, habár mind megígérték, hogy elnéznek, ha tudnak – ha másért nem, az ingyen étel-ital okán –, de az idő már jócskán az éjszakába hajlott, ő meg még mindig egyedül ül itt ezzel a vén tulokkal, ebben a kényelmetlen zakóban, ami szűk volt a vállára, a nyakkendőben, ami szorongatta a nyakát, és abban a tudatban, hogy a katasztrófa a levegőben lóg.

Ha legalább Gergő itt lenne, röhöghetnének egyet azon, ahogy a kontrás egy közepesen hangos nyekkenéssel arccal előre bebukik az asztal alá. Az, hogy hogy fogja ebben az állapotban végigmuzsikálni az estét és a hajnalt, az nem volt kérdés vagy aggodalom tárgya; tudniillik a vajdasági népzenész elsőszámú ismertetőjegye, azonkívül, hogy fehér Opel kombival jár, az, hogy mindig iszik, ha megteheti, és ha nem, akkor is. (A kört szűkíthetnénk a kontrásokra mint embertípusra is, de az már igazán enyhe diszkrimináció lenne.)

A zenészek közül csak a prímás nem ivott, ami bár szokatlan volt, nem tűnt fel senkinek, mivel mindenki más viszont igen. A fiatalember viszont józanul, de annál aggodalmasabban tekintgetett az ifjú pár asztala felé. Ez hívta fel magára a fiú figyelmét is. Hihetetlen, hogy a felnőttek örökké képesek bevágni ezt az aggódó pofát. Itt vannak ennek a bánatos prímásnak is a barátai, temérdek étel és ital – Gyusza el sem tudta képzelni, mit kívánhatna még az ember fia. Aztán elgondolkodva a nővérére nézett. Igazán érezte a botrány szagát. Gondolataiból egy ismerős arc zökkentette ki. Egy alacsony, barna lány tartott felé, könyékig feltűrt fehér ingben, egyik kezében egy olajos papírtálcán csevapokat tartott, a másikkal vadul integetett. Pofazacskói a lehetőségek határáig tele voltak tömve. Gyusza felugrott, elébe szaladt.

– Ez a csevap nem jó – nyelt egy fájdalmasan óriásit, miközben megölelték egymást.

– Minek eszed?

– Valakinek kell. Na gyere, hadd nézzelek – tolta el magától, és egy falusi nagynéni vizslató tekintetével végignézett a fiún. – De megnőttél, eszem a szíved.

– Tegnapelőtt találkoztunk, Sarolta – vonta fel a szemöldökét a fiú. – Reggelig pókereztünk, és elnyerted a gatyámat is. Szerintem emlékszel.

Leültek egy asztalhoz, a lehető legmesszebb a méltatlankodó nagybácsitól.

– Milyen eddig a buli? – kérdezte a lány két falat között. Ujjbegyei csillogtak az olajtól.

– Semmilyen – sóhajtott Gyusza hátradőlve. – Tényleg semmilyen. Sok az öreg, a koszorúslányok olyan buták, hogy az embernek leolvad az agya, ha elmegy mellettük. És egész eddig öregapám öccsét kellett hallgatnom arról, hogy Feri bátya halotti torán ennél sokkal nagyobb csevapok voltak, meg ott a nők is, idézem, „vállalkozó szelleműbbek” voltak.

– Viccelsz.

– Bárcsak.

– Vén majom.

– Apropó majom… Gergőről tudsz valamit? Két hete nem is hallottam felőle semmit.

– Dehogy – legyintett lemondóan amaz. – Csak, amit te is. Pesten van, és magyarországi hópihék tanítják neki, hogy a patika az a gyógyszertár.

Gyusza felvihogott, aztán csendben ültek pár percig. A lány lassan végzett a többszörösen leminősített vacsorájával, kezét megtörölte egy asztalkendőbe, majd a hasára tette kezeit, és egy jóllakott óvodás elégedett érdektelenségével meredt maga elé. Kis idő múltán törte csak meg a csendet.

– Menjünk ki a kertbe levegőzni. Tele van a belem.

– Úgy-úgy – vigyorgott Gyusza. – Csak nőiesen.

Megindultak a kijárat irányába. Időközben a zenekar újra rázendített, a hangulat lassan fokozódott, egyre többen forogtak és dülöngéltek a tánctéren.

– Várj, elmegyek vécére – tért le Sarolta a bejárat előtt oldalra – Várj meg itt.

Várt. Néhány perc múlva egy zilált, zakós férfi vágódott ki azon az ajtón, ahol a lány az imént bement. Gyusza leellenőrizte az ajtóra ragasztott lapot. Hölgyek.

– Hm – mondta.

Az ajtó hamarosan újra kicsapódott, ezúttal már Sarolta lépett ki mögüle, kezéről vízcseppeket rázogatva.

– Bent találkoztam a világ legkócosabb koszorúslányával – tájékoztatta barátját, miközben kisebb zivatart fröcskölt az ingére.

– Én pedig azt hiszem, megtaláltam az elveszett vőlegényt.

– Aha. – Ráncolta a szemöldökét a lány.

A következő pillanatban egy fehér ruhás, kisírt szemű alak viharzott be mellettük az ajtón.

– Azt hiszem, már ő is megtalálta – tette hozzá Sarolta.

Amíg kiértek a kis rendezvényterem udvarára, nemigen esett köztük szó; gondolataikba merülve bandukoltak egymás mellett.

Odakint tücsökciripelés és harmatos fű fogadta őket. Hanyatt feküdtek.

– Mi ez? – szimatolt kis idő múlva Gyusza. A lány beleszippantott az éjszakai levegőbe.

– A parfümöm – válaszolta.

– Büdös.

Sarolta horkantott.

– Miért nem szól a muzsika?

– Szerintem most másfajta muzsika szól – szusszantott a fiú lehunyt szemmel, kezeivel a feje alatt. – Nézz be a fürdőszobaablakon.

A lány kérdőn pislogott, majd felállt, és megkereste a női vécé szellőzőjét, és bekukucskált. Odabenn váratlan jelenet fogadta. A menyasszony, a vőlegény és az imént látott, zilált külsejű koszorúslány álltak a csempefalak közt.

Gyusza nővére egy sirálycsapatot megszégyenítő hangerővel és frekvenciával visított, miközben a látszólag kétségbeesett és halálra rémült koszorúslányt a diszkrétnél kicsit erősebben rángatta a csuklójánál fogva, a férfi pedig olyan gyámoltalan kísérleteket tett a megnyugtatására, mint például „beszéljük meg” és „tudod, hogy csakis téged szeretlek”. Közben a hitetlenkedő Sarolta válla felett megjelent Gyusza is.

– Gondoltam, hogy nem lesz olyan unalmas az este vége, mint ahogy indult – közölte önelégülten. Látszólag nagyon élvezte a műsort és a mindentudó szerepét.

– Íme, a csaló, a megcsalt és az ostoba – folytatta színpadiasan. – A szentháromság. Csak a háromból ketten még nem tudják, hogy igazából ez nem is szentháromság, hanem – elgondolkodva fintorgott. – Szentnégység.

– Mi az, hogy szentnégység? – röhögött fel a lány.

– Hát, ők még nem tudnak a prímás Fülöpről. Gyerünk be, táncoljunk.

Sarolta belátta, hogy a fürdőszobai közjátékhoz még jóindulattal sincs semmi közük, így hagyta, hogy barátja elhúzza az ablak elől. Az este hátralévő részében táncoltak, olyan gondtalanul, mint két kisgyerek; még az sem szegte kedvüket, hogy a muzsika dallamát az egyik kontrás játszotta, éppen úgy, ahogy azt egy részeg kontrástól várhatjuk hajnali fél kettőkor, mivel a prímásnak nyoma veszett.

A lakodalomtól lassan távolodva halkan elsuhant egy autó – már amennyire halkan egy zenészkombitól telik; az éjjeli szél finoman lobogtatta a fehér csipkés szoknyaszélet, amit valaki odacsukott az ajtóval a nagy sietségben.