Holdat röfög a zsírdisznó

A teremben máris kergetőztek a szagok. Belecsimpaszkodtak a mennyezeti lámpák hideg fényébe, tömegben ide-oda sodródó gyerekként nekiszorultak az ablakoknak, és boldog, fejvesztett viháncolással csiklandozták Weisz-Lóránt Ottó Prima Primissima díjas illatművész orrát.

„Elviselhetetlen kakofónia” – gondolta a férfi. – „Milyen borzasztó ez, hogy mielőtt egy arra kiválasztott fejében a csoda megszületik, az alkotóelemeknek szükséges egy ilyen mértékű, elviselhetetlen s ellentmondásos káosza” – totyogott egy kicsit ide-oda, s próbálta a száján keresztül venni a levegőt. Látszott, hogyha nem szögezné oda a keserű valósághoz ez a sok „otromba, értelem nélküli illat”, merengése valami égbolt fölötti tájra repítené, ahonnan „mindenek fölötti nyugalmában nézhetné a bomló világot, akár valami tovalibbenő lidérc”.

Ez volt az az – igencsak gyakran előforduló – pillanat, amikor kissé megbánta, hogy nem költő lett belőle. Hiába tudta bizonyosan, hogy nála tehetségesebb illatművész az irányzat létezésének szűk 50 éve alatt nem született, mégis, valahol a zsigereiben azt érezte, sugárzó elméjének összetettségét nem lehet bemutatni pusztán a szagok absztrakciójával. Többre vágyott. S vágyainak fókuszában egyre inkább felderengett előtte egy szó: polihisztor. Két hónappal ezelőtt elkezdett festeni, s három hete verseket is írt. Máris két füzete tele volt velük. Nem húzott át, javított ki semmit, nem gondolkozott el egy-egy helyesírási kérdésen. Csak leírta. Nem tudta máshogy magyarázni, minthogy ez van; született tehetsége van mindenhez.

– Uram! – hallatszott a háta mögött egy dallamos bariton.

Kizökkent az álmodozásból. Ezek még csak távlatok, emlékeztette magát. Remélhetőleg közeledő távlatok. De előbb a világhír. Csak aztán a polihisztorság.

– Igen? – kérdezte fitymálva.

– Az ellenőrzés kész, az illatágyúk működnek. Óhajtja még egyszer elpróbálni a mesterművet?

Ottó nem tudta eldönteni, hogy a mondatból csak ő hall-e ki ironikus felhangot, mindenesetre a szeme haragosan megvillant. Nem ismerte ezt az új technikust, a galéria nemrég vette fel. Hidegen válaszolt.

– Nem, köszönöm. Most már mindenki készüljön a közönség fogadására.

Azzal kikerülte a férfit, és elindult a kijárat felé. Szerette volna összeszedni a gondolatait, hogy a nyitóbeszédét „költői tehetségének teljében” tudja majd a publikum elé tárni. A másik azonban a nyomába szegődött.

– Ha tudok még esetleg valamit segíteni, uram, akkor mondja csak!

Ezt a mondatot már olyan természetességgel ejtette ki, hogyha Ottó az utcán hallja, eszébe sem jut, hogy esetleg cinizmus áll a hátterében. Azonban az évek során annyira hozzászokott már a legkülönfélébb helyekről érkező támadásokhoz – az illatművészet kritikusai között egyaránt voltak magas társadalmi réteghez tartozók („beszűkült gondolkozású parasztok, akik szégyent hoznak a kultúrára”), és persze kisebb társadalmi, anyagi befolyású emberek is („szóra sem érdemes prolik”) – hogy akarva-akaratlanul, először minden ismeretlenre bizalmatlanul tekintett.

Aggodalma alaptalannak bizonyult. Miután a férfi – aki Sándorként mutatkozott be, s ez alapján Ottó rögtön el is könyvelte magában, mint olyasvalakit, aki soha semmilyen nagy dolgot nem visz majd véghez – első néhány mondatát figyelmen kívül hagyta, de az még ezek után is újra és újra próbálkozott, feloldódott közöttük a hangulat. Kiderült, az úr nemhogy nem a cinikusa, de hatalmas rajongója Ottó „lenyűgöző, lehengerlő s egyszersmind lélegzetelállító” munkásságának, s erről ráadásul olyan elképesztő szenvedéllyel és átéléssel mesélt, hogy a művész szívéből szép lassan kiolvadt a rég lefagyasztott kedvesség.

A személyzeti konyhában letelepedtek a kisasztal mellé, s Ottó beszélni kezdett.

Beszélt, beszélt, egyre csak beszélt.

Marika, a takarítónő, aki éppen a felmosást végezte, elkönyvelte magában, hogy az újdonsült munkatárs épp olyan hülye, mint a többiek, akik ebben az intézményben dolgoznak. „Ha a csillárra akasztanám a bugyimat, azt is kielemeznék” – gondolta, majd néhány pillanattal később fantasztikus ötlet fogant meg fejében.

Közben Ottó monológja már a létfilozófiánál tartott. Előadta, hogy mily förtelmes, „már-már valósággal pokoli” érzés neki végigsétálni egy utcán. Látni, ahogy az emberek meghempergőzve egymás levetkőzött lélektelenségében le-föl sétálnak a plázák és aluljárók lépcsőin, vonatokra, metrókra, trolikra szállnak, vagy motorral gázolják egymást halálra, miközben beletespednek „önnön életük langyos mocskába”, mint bármilyen utolsó „hétköznapi kárhozott”.

És a szagok!

– Képzelheti – magyarázta Ottó – hogy valakinek, aki egész nap az orrával alkot, tulajdonképpen rá van kényszerülve, hogy az orrával lásson, milyen megterhelő lehet végigsétálni egy telehugyozott és -hányt utcán, sörszagú prolik és cigiszagot árasztó ócska ribancok között. De – mondta pillanatnyi szünet és egy mély értelmű sóhajtás után – pont azért művész a művész, hogy ezt is az előnyére fordítsa, nem igaz? Tudja, ezt ahhoz tudnám hasonlítani, amikor Isten megteremtette a világot. A káoszt kellett rendszerbe fognia, megzabolázni a mindenséget, formát, lelket adni annak, ami addig szótlanul és némán tengődött a kiút nélküli időtlenségben. Ilyen vagyok én is. A szagok izzó kavalkádját magamba szívom, s lecsapolom belőle a létezés leírhatatlan esszenciáját, hogy aztán a végén műalkotás szülessen belőle, amelyet majd...

Mindeközben Marika a fogadóteremben leakasztott a falról egy üres vásznat (a felirat tudósítása szerint Madár Ignác alkotását), s a helyére fellógatta használt alsóneműjét. Alá kis cédulát ragasztott: Teréz Mária munkája. Elégedetten szemlélte pár percig, majd újra dolgára indult.

Amikor visszaért a konyhába, az a két „mitugrász kispöcs” még mindig az asztalnál ült.

Ottó már a mostani kompozíciójáról mesélt. Elmondta, hogy a mai este „elképesztően, kifejezetten életbe vágóan fontos” a karrierje szempontjából, úgyhogy Sanyinak nagyon oda kell figyelnie, hogy a technikai része kifogástalanul menjen, mert most nem hibázhat. Itt lesz tudniillik az egész hazai ÉS NEMZETKÖZI szakma, az illatművészet még élő alapítóinak nagy része, kritikusok, sőt még maga Thibault Chevalier is, aki alkotásaiban a szagokat hangokkal kombinálta össze, s ezáltal az irányzatot elsőként auidonazális szintre emelte a Holdat röfög a zsírdisznó című formabontó kompozíciójában.

– Különben – mondta Ottó a bennfentesek fensőbbséges mosolyával –, a fickó az utóbbi időben már csak árnyéka önmagának. A legutóbbi két premiere, az Űrdongó hónalján és Fahéjas hajnalok igazán nem sikerült jól, néhány kritikus önismétlőnek nevezte, aki már nem tud többet mondani a Zsírdisznó után. Ettől függetlenül így is nagy dolog, hogy eljön.

Aztán elmondta, hogy az illatművészet következő reformját ő igyekszik végrehajtani, mégpedig, ha minden jól megy, a mai estén. Ez az ő ugródeszkája, amin már rugózik egy ideje, teste fel-le jár, fejét időnként már majdnem beveri az égboltba, s már csak egy kevés lendületre vár, hogy aztán „kilőhessen a csillagok közé, repülve az univerzum egyre dübörgő metronómjában”, s a végén belehuppanhasson „Isten karosszékébe, mely időtlen idők óta rá vár”.

A monológ végén Sanyi, aki egész végig itta szavait, nehezen állta meg, hogy ne kezdjen el tapsolni elragadtatottságában. De tudta, a zsenik lelkük mélyén mind érzékeny és szerény emberek, s félt, hogy a művész úr esetleg zavarba jönne a gesztustól, amit pedig mindenképpen szeretett volna elkerülni.

A művész úr eközben enyhe merevedésével küzdött, ami Isten karosszékének gondolatára elfogta.

Este hat körül gyülekezni kezdett a közönség a galéria előtt. A csinos és művelt jegyszedő lányok kinyitották az impozáns üvegajtókat, és a vendégeket a fogadócsarnokba vezették. A következő fél óra a kultúra crème de la crème-jének érkezésével telt. A várakozók mély, illetve felületes, hosszabb-rövidebb társalgásokba bonyolódtak, vagy a terem állandó kiállítását tekintették meg.

Különösebb érdeklődést mutattak egy bizonyos Teréz Mária munkája iránt. Az alkotás megosztotta a közönséget. Néhányan úgy tartották „ilyet már láttunk”, s arcizmaik fitymáló rándításával továbbléptek. Mások azt állították, „valami van benne”, és enyhén tanácstalan, de komoly arccal méricskélték az alkotás formai megoldásait. Megint mások egyenesen „frissnek” és „felszabadítónak” vélték; kezük kidolgozott, gyengéd gesztikulációval kalandozott az alkotás előtt összesűrűsödött levegőben. A vége az lett, hogy egy vastag szemöldökű francia, aki odáig alig szólt néhány szót, megkérdezte az egyik jegyszedő hölgytől, mennyibe kerül az installáció. A lány tanácstalanul álldogált, mert látva a nagy érdeklődést, már korábban ki akarta keresni az árát a nyilvántartásból, de nagy rémületére nem találta meg.

– A művésztől kellene megkérdezni – vonogatta a vállát zavartan, s feszélyezve figyelte az emberek köré sereglő gyűrűjét.

S ekkor deus ex machina (vagy éppen Mózes) módjára, Marika szétnyitotta a tömeget, s csilingelően intellektuális hangon (melyről eddig nem is tudta, hogy van neki), közölte, hogy ő az alkotó, s hogy az ár 25000 euró.

A franciának több se kellett; kezet csókolt az „elragadó” Marikának, s utasította titkárnőjét, hogy azonnal utalja át a pénzt.

Maria Chevalier (született Teréz Mária) 30 évvel később halt meg egy jól menő francia galéria vezető művészeként.

Hét órakor kitárult az 1-es illatművészeti előadóterem ajtaja. A közönség izgatottan tolongott be a fehérre meszelt falú helyiségbe.

Ottó már ott állt. Az elmúlt egy órában alaposan koncentrált. Az adrenalin megállíthatatlanul pulzált szervezetében, s amikor a közönség szép lassan elcsendesült, beszélni kezdett.

Hosszan és szenvedélyesen beszélt.

Sanyi, akit délutáni szóváltása a művész úrral annyira felcsigázott, hogy úgy érezte, megpusztul, ha nem lehet ott a premieren, s ezért lélekszakadva keresett valakit, akit beugrik helyette, észrevette, hogy Ottó időnként olyan frázisokat is beilleszt mondandójába, melyek délután, az ő kettejük beszélgetése alatt hangzottak el, s egész testét elöntötte a mámoros öröm annak tudatában, hogy ott lehetett e „fantasztikus költői kifejezések” születésekor.

Ottó előadta a nagy mű létrejöttének történetét; a pokoli alkotói folyamatot, melynek során néha még ő maga is úgy érezte, a keze közt formálódó dolgok komplexitása meghaladja őt, a mindent feladás önsanyargató, szuicid időszakait, s végül a szárnyalást, a túlvilági szárnyalást, melyet a kompozíció befejeztekor érzett.

– Állítom – mondta – hogy ez az eddigi legösszetettebb munkám. De hogy mit jelent mindez akkor, amikor kiengedem individuumom csökött szárnyai alól, ki a nagy, táguló világegyetem sötétjébe, s még azon is túl, hogy feltöltse hideg, érdektelen, rezignált létezésünket tartalommal, s talán egy-egy kósza pillanatra réseket üssön Isten kényes paradicsomának kapuján? Nos, kedves publikum, azért vagyunk itt, hogy megtudjuk. Gyerünk, te szellem, KI A PALACKBÓL! – az utolsó néhány szót már kiáltva mondta, s erőteljes karmozdulatot tett a levegőben. A közönség tapsolt. Ottó tudta, hogy sikerült a beszéde. Most már csak egy valami van hátra.

Bement a vezérlő szobába, s intett a technikusnak, hogy indítsa el a kompozíciót. Tekintetét mereven a sötétített ablaküvegre függesztette, amelyen keresztül láthatta a várakozókat. Odabent lassú, méltóságteljes szisszenés jelezte, hogy az aromák útnak indultak a közönség figyelmesen szaglászó orrlyukai felé. Ottó agyában kis híján elpattant egy ér, olyan ideges volt. Majdnem összehányta a pultot, ami katasztrófához vezetett volna.

Aztán kezdte észrevenni az arcokat. A csodálkozó és meglepett pillantásokat, amelyek lassan az öröm egyre észrevehetőbb árnyalataival töltődnek fel, a szájak keskeny, pirospozsgás szélét, ahogy egyre feljebb kúsznak az arcok hepehupáin, egyenest a mennybolt felé, s persze az orrok mozgó izmait, amelyek percről percre mohóbban szívták, itták magukba az ő vérrel és verejtékkel, hónapokon át készülő munkáját. Látta a függőséget grimaszaikban és mozdulataikban, látta a vágyat és a kielégülést egymáshoz intézett kurta gesztusaikban.

Elmosolyodott. Hátradőlt székében, s csendesen figyelte a közönség arisztotelészi katarzisát a mindent betöltő szarszagban.