Az ifjú harmadikos gimnazista szenvedése

Gondolom, mindenkinek ismerős az az érzés, amikor már hullafáradt vagy, azon a héten épp minden nap rohanással teli kínszenvedés az iskolában, és az élet is zajlik, ezért már a hét elején úgy érzed magad, mint akin áthajtott egy vonat, aztán beülsz a nyolcadik órára azzal az utolsó, talán még működő és koncentrációképes agysejteddel, és ez az óra nem más, mint… Na mi lenne? Hát persze, hogy filozófia. Nem is olyan rossz, gondolod; lehetett volna dupla fizika vagy valami nehéz, figyelemigényes tantárgy; a filozófia tökéletes nyolcadik órának, hiszen csak filozofálsz, csak gondolkodsz az élet értelmén, mint ahogy hajnali egykor teszed, amikor nem tudsz aludni. Egyszerű. Szóval beülsz azzal, hogy „ez könnyű lesz”, de mit ad a sors: mégsem. Már eleve azon tűnődsz, hogy a pokol melyik bugyrában teremtették ezt a hetet, és azt gondolod, nem lehet rosszabb, akkor persze, hogy logikát tanulsz, ami első hallásra nem hangzik rosszul, mivel logikus, de aztán egy pillanatra kibámulsz az ablakon, és mire visszapislogsz a táblára, már beletörik a bicskád. Például amikor azt mondják neked, hogy az a mondat, hogy „a tigris vérengző”, ugyanazt jelenti, mintha azt mondanád, hogy „a vérengző tigris vérengző tigris”. Emlékszem, hogy amikor elsős voltam, egy harmadikostól megkérdeztem, milyen volt a filozófiaórájuk, erre azt válaszolta:

– Tudtad, hogyha belerúgsz az asztalba, akkor lehet, hogy te sem létezel, meg az asztal sem?

Nos, az óra után szerettem volna ezt letesztelni. Főleg akkor, amikor már feladatokat is kezdtünk oldogatni… Egyáltalán mit kell ebben megoldani?

A mérgelődésem elérte a tetőfokát, amikor a tanárnő bejelentette, hogy néhány nap múlva ebből felelni fogunk. Megszámoltam a lapokat, és arra jutottam, hogy ez reménytelen eset. Főleg, hogy még a hét feléhez sem értünk el.

Telt az idő. Mindennap rohangáltam ide-oda, mint a mérgezett egér, egyik ellenőrző követte a másikat, egyik helyről mentem a másikra, mintha legalábbis valami küldetéseket teljesítő videójáték-karakter lennék. És akkor… eljött a nap, amelyre senki sem várt, de mégis itt volt: a felelés napja. Aznapra földrajz is kellett, szóval az esélytelenek nyugalmával úgy döntöttem, mind a kettő tantárgyat kijegyzetelem, egyszer átolvasom, utána a szerencsére bízom a dolgot. Hiszen a gimnáziumban töltött éveim alatt rájöttem, hogy nagyon sokszor szerencse is kell a sikerhez. Mert na, lássátok be: az egész élet egy nagy szerencsejáték. Mondhatjuk úgy is, hogy néha gamblingelned kell. A másik módszer az, hogy próbálod szuggerálni az univerzumnak, úgy történjen minden, ahogy te szeretnéd, de az már boszorkányvarázslat, olyat nem csinálunk. Főleg azért, mert azt már megtanultam, hogy nem szokott működni.

Filozófiaóra előtt gyorsan átfutottam az anyagot a többiekkel. Hangosan ismételgettem:

– Avérengzőtigrisvérengzőtigris.

Rájöttem, hogy a vérengző tigris valóban vérengző tigris. Tisztára logikus. Talán jó is lesz ez. Ha meg nem, elhitetem magammal, hogy nem érdekel. Egyszer lesz családunk, meg gyerekeink, meg karrierünk, és szabad emberek leszünk, vagy legalábbis meglesz az illúzió, hogy azok leszünk, és senki sem fogja megkérdezni, hogy milyen átlagunk volt filozófiából, mert ezt még azoktól sem kérdezik meg, akik filozófiát fejeztek.

Aztán beültünk az órára. Az egész osztály ideges volt. Reménykedtünk, hogy a tanárnő elfelejti a felelést.

Nem felejtette el. Mindenki remélte, hogy nem őt szólítja fel a tanárnő. A légy zümmögését is hallani lehetett a teremben, amíg a tanárnő megnyitotta az e-naplót… meg egy halk suttogást valahonnan a hátsó padból, valószínűleg egy gyors ima lehetett.

Miután úgy éreztük, egy évszázad telt el, a tanárnő kimondta az első felelő nevét, aki persze nem volt aznap iskolában, szóval ismét egy húsznak tűnő tíz másodperces hatásszünet következett, majd felszólította a padtársamat. Szegény sokat tanult a földrajzra, a filozófiára viszont kevésbé, így sajnos rosszul járt, nem volt szerencséje. Utolsó esélyével kimagyarázta magát, azzal hogy nem volt itt előző órákon és nem volt meg neki minden anyag, ami igaz is volt, és amikor megmondta a tanárnőnek, hogy most az egyszer ne feleljen, mert a következő órán biztosan fog, a tanárnő engedett, és beleegyezett, hogy ne feleljen. Ha nem órán ültem volna, biztosan eltátottam volna a szám. Ekkora mákot! Milyen hirtelen mosolygott rá a szerencse, amikor már azt hitte, nem így lesz… Már szinte örültem neki, amikor eszembe jutott, hogy ez azt jelenti, hogy új felelő sorsolása következik. És ez az öröm hirtelen hatalmas szomorúságba és idegességbe fordult, amikor meghallottam a nevem. Nem tudtam, mit csináljak előbb: találjam ki, hogyan fogok a padtársamhoz vágni egy papucsot óra után, vagy hogy van-e nekem is esélyem, hogy kimagyarázzam magam valahogy... Ha a tanárnő a felelésre is emlékezett, akkor biztosan arra is, hogy én itt voltam minden órán az utóbbi időben… Majd amikor rájöttem, hogy nem tudom azzal sem meggyőzni, lehet, hogy csak egy illúzió, hogy itt vagyok, és valójában nem, lógó orral és az esélytelenek nyugalmával kibandukoltam a táblához.

Persze hogy rögtön példát kellett megoldani! Azt kaptam, hogy az A hamis, és meg kellett állapítani a többi alak, azaz az E, az I és és O alak igazságát. Pont ezt az esetet nem tudtam, mi történik ilyenkor. Jól van, nyugi. Gambling, emlékeztetem magam. Gambling. Tudtam, hogy ez egy A típusú mondat, és ha az A hamis, akkor O igaz lesz. Aztán vettem egy mély levegőt, és ezt meg is mondtam:

– Az O igaz.

És képzeljétek, a tanárnő rábólintott, és annyit mondott:

– Helyes.

Nagyon megörültem: ezek szerint működik a megérzésem, és jó a memóriám...! De túl hamar örültem. Azt tudtam, hogyha az A hamis, akkor O igaz. Azt már viszont nem, hogy ha A hamis, akkor az E-vel mi van. Valami azt súgta nekem, hogy nem lesz igaz, de hamis se. Lehet, hogy egy valódi súgás volt, vagy csak hallucináltam. Tippeltem volna, de ezúttal nem mertem. Itt el kellett fogadnom a veszteséget, szóval csalódottan felvállaltam, és kimondtam, hogy:

– Nem tudom.

Eltelik egy kis hatásszünet, egy másodperc, két másodperc, várom, hogy a tanárnő feladja a következő kérdést, erre viszont legnagyobb meglepetésemre annyit kapok válaszul:

– Helyes.

...Hogy mi van? Próbáltam feldolgozni, és azon elgondolkozni, hogyan lehetett tényleg az a válasz, hogy nem lehet tudni, de nagy eséllyel a tanárnő is észrevette, hogy kicsit elbambultam, ezért megkérdezte:

– Na és akkor, ha tovább haladunk, az I igaz lesz, vagy hamis?

Erről sem tudtam semmit. Nyilván még egyszer nem fog működni, de nem tudtam kitalálni semmit, szóval akkor már bátrabban, mivel már nem vesztek vele sokat, azt válaszoltam:

– Fogalmam sincs.

Amikor ismét meghallottam a „helyes“-t, nem akartam hinni a fülemnek. Már fontolgattam magamban, hogy aznap mindenképpen el kellene mennem lottózni.

A harmadik kérdés viszont az ezelőtti anyagból lett feltéve, abból, amit még kevésbé sem tanultam meg. Az volt a kérdés, hogy mik a kategóriák. Szerencsére valamennyit tudtam, és elmondtam:

– A kategóriák olyan fogalmak, amelyeknek minden alárendelhető, és ők maguk semminek nem rendelhetők alá.

Akkor viszont példát kellett erre mondanom. Ebbe viszont beletört a bicskám. Nem tippelhettem igazzal vagy hamissal, nem tudommal vagy fogalmam sinccsel. Így hát elkezdtem gondolkozni, tudok-e mondani valamilyen szót, amelynél nincs felsőbbrendűbb. Valamit, amit nem lehet egy másik nagyobb szóval elmondani. Valószínűleg sokat hallgathattam, mert a tanárnő halkan odaszólt, hogy:

– Na, mondj valamit!

Csekély hallgatás után odaböktem:

– Valami.

Nos, utólag kiderült, a „valami” fogalom nem volt a listán, amik közül mondanom kellett volna egyet, de a tanárnő ezután gondolkodóba esett. Hiszen ő sem tudott jobbat: ha valamit a legáltalánosabban akarsz megmagyarázni, akkor nem tudsz rá mást mondani, legfeljebb annyit, hogy: „valami”. Vagy talán azt, hogy „egy dolog”, de ez később jutott eszembe. És képzeljétek, csak gondolkodott. Gondolkodott, és utána azt mondta:

– Végül is így is gondolhatjuk!

Majd egy további percig gondolkodott, utána pedig visszaültetett a helyemre. És akár hiszitek, akár nem: így történt, hogy minimális tanulással ötöst kaptam filozófiából, méghozzá úgy, hogy a tanárnőt is elgondolkodtattam.