A vége felé...

Március vége van, ami azt jelenti, hogy a tél átváltott tavaszba. Rohan az idő, s vele együtt rohanunk mi is. S közeledik minden rémesen, a közeledéssel pedig fogynak is a dolgok rémesen gyorsan. Fogynak a gimiben töltött napok, s nyakunkon a ballagás, vele együtt fogy a tanulási kedv, az időbeosztási készség, az ember türelme, a hátramaradt idő az érettségiig, s nő az igazolatlan órák száma.

Mikor 2013-ban beiratkoztam a Dositejbe, nem hittem az akkori negyedikeseknek, akik arról beszéltek, hogy az egész milyen gyorsan el fog múlni, ahogy a mostani fiatalabb generációk sem hiszik el nekünk, pedig így van.

Van olyan is, aki azt mondja, hogy a középiskolában töltött idő az egyik legmeghatározóbb az ember számára. Hát, nem tudom. Olyan vandál is van, aki azt kiáltozza, hogy ezek a legszebb éveink. Volt, amikor úgy éreztem, én, gimnazista vagyok a világ legboldogabb embere, de olyan is volt, amikor azt hittem, összedőlt az egész univerzum körülöttem.

JAVÍTÁS: én lenni gimnazista, világ legboldogabb embere.

Néha boldogságtól kicsattanós, néha sírós-rívós. Jó volt, rossz volt. Azt semmiképp nem mondanám, hogy a „legmeghatározóbb”.

Úgy érzem, leszünk mi még ennél boldogabbak, szomorúbbak, „meghatározóbbak”, s ami számomra a legfontosabb: szabadabbak és önállóbbak.

Fontosnak azért mégiscsak fontos volt. Átmenet. Átmenet a „még nagyon gyerek vagyok és a nem tudom, mi fán terem az élet” és a „kezdek felnőni, és kinyílik előttem a világ” között.

Ami biztos: hiányozni fog, bár még nem érzem.

Négy év, mialatt felnőttem, s aminek a végére, úgy érzem, a gimi falai közt megtaláltam önmagam.

A legfontosabb, amit megtanultam, az nem a bemagolt dátumok és nem is az integrálás, deriválás, függvénykivizsgálás, hanem az, hogy nem félek. Soha. Senkitől és semmitől. Mert a félelem egy manipulatív érzés, ami rá tud venni, hogy unalmas életet élj.