Versek
KMV, vers 1. díj (1989)
Rekkenés
A nyár már annyira nyáladzott,
hogy belenyúlhattam a napba.
Aztán belémroggyant a nyár
a homlokom mögött ragyogott,
és a tébolyban, az édes tébolyban...
üvöltő előemberek és Isten,
egybemosódó éjszakák és nappalok,
felhömpölygő földnyelvek
és kővé meredt tenger,
és tejszagú pólyák a kandalló-szemekben,
és a feketét okádó ravatalok...
végül én és a világ,
és végiglibegtem a horizonton,
mint egy délibáb.
Falu
A házak szikrázó
tejfehérjére egykor
húst zuhogott az ég.
Azóta, a felkelő nap
szögverésében
a tejszövet alól
felvérzik a falu.
A határban
mágneses utakra
zuhogó angyalok
ördögöt akasztanak.
A földgöröngy-némaságban
zörögnek a falakon
az árnyak, s torra indul
a kéregarcú gyásznép.
Ebben az arcban vagy a
násznép fogafehérjében
roggyan eggyé a falu.
Az elektromos éjben
akasztott társukat
siratják az angyalok.
Feketének évadján
egy távoli érces
zakatolás füstszögei
csörömpölnek a falu
tejfehér szemhéján.
Infekció
Egyszer valaki végigszántotta
az eget, s a véres csíkokon át
emberek zuhogtak a földre.
A delelő nap
szamárköhögésben lépteik
alatt csörömpölve lyukadt
a világ ősporcelánja.
Fenn, a beforradt sebekből
már elállt a zápor,
s a minden határán túl,
kötélen vezeklő angyalokat
fújdogált a szél.
Kísértés
Didergő pincék
a fáradt ólakat
melegen belihegő kutyák
lázas csirkeganaj
szálkásan éles tükör:
miben örökre elvesztettél valamit
minek eltűnt, de torokgyíknál
metszőbb mélyében ma is ott lapulsz.
