... lábait az óceán nyaldossa, haját hó deresíti, ruháján felhőkarcolók csillogása jár táncot, vállain fekete hegyormok magasodnak. Néha füstszerű felhőkbe takarja testét, máskor égszínkék napfényben fürdik, sír és nevet, kiszámíthatatlanul. Régi és új úgy karolja egymást, mint nagymama öleli unokáját. Vancouver, szeretlek!

Ilyen szívfoglaló ez a kanadai város. Az ember elsőre nem is gyanakszik, hogy olyan helyre érkezett, ami később mindig egy kis honvágyat csöpögtet a lelkébe. Nem erős fájdalom ez, nem lángoló szerelem. Csak egy apró sóhaj, ami akkor hagyja el ajkunkat, ha régen látott barátunkra gondolunk. Valakire, aki távol van ugyan, de tudjuk, még találkozunk.

Vancouver lakossága olyan színes, mint a szappanbuborék. A sokak által gyűlölt multikulturális környezet itt mégsem ijesztő. Emberek különböző stílusú ruhákban, burkában, köpenyben, különböző bőrszínnel sétálnak a parkban, dolgoznak a felhőkarcolókban, árulnak szuvenírt, söprik az utcát, vezetnek céget. Kanada világszerte ismert a kedvességéről, elfogadóképességéről, közvetlenségéről, vendégszeretetéről.

Persze, az ember mindig tart az ismeretlentől, aztán próbál szelektálni: melyik náció az elfogadható, és ki a fekete bárány. De reménykedjünk, hogy egyre kevesebben fognak egyre kevesebb embert utálni csak azért, mert másmilyen. Főleg, hogy lassan mindenki máshol lakik, mint ahol született. Az utazás talán egy fura hippit nevelt belőlem, de én a saját bőrömön tapasztaltam, hogy tényleg mindenhol vannak jó és rossz emberek. Néha nem kell erőltetni a keveredést a népek között, mint ahogy én sem tudnék élni Ázsiában az ottani kultúra szerint, de csak azért kizárni valakit, mert első blikkre nem olyan, mint mi, eléggé elavult sport. Akkor is, ha sokan űzik.

De hagyjuk a filozófiát, és térjünk vissza a bűbájos Vancouverre. Az indiánok által Xwméthkwyiemnek nevezett település – nem a macska ült rá a billentyűzetemre, és nem, nem tudom, hogyan ejtik ezt a nevet – annyit tesz, hogy ehető fű, ami a tengerben nő. A város legalább 3000 éves, de az európaiak csak a 18. században érkeztek meg a területére. Ma a lakosság 52 százalékának nem az angol az első nyelve, de mint látjuk, ez sok évvel ezelőtt is így volt.

Vancouver egy kikötőváros, tele hajóval. Ez már egy hatalmas plusz. Navigare necesse est, ugyebár. Van itt régebbi városrész, aztán van egy csomó aranyszínben pompázó felhőkarcoló, csodálatos parkok, a Vancouver-sziget, kézzel készített indián szuvenírek, a filmekből ismert juharszirup. Van pár tucat Tim Hortons, ami hasonló, mint a McDonalds, csak kanadai verzióban, meg egy csomó szinte vonalzóval rajzolt utca.

Amikor az ember leül a Stanley Parkban, a yacht klub előtt láthatja a hegyeket, ahol túrázni lehet. Azok mögött a nagyobb havasokat, ahol síelni lehet. Előtte csillog a lagúna vize, barna kanadai ludak totyognak át az úton. Néhány ember kocog, mások lovagolnak, bicikliznek, családok piknikeznek a zöld füvön.

A világítótornyok a legcsodálatosabb építmények közé tartoznak. Ha rájuk nézünk, a következő szavak csendülnek fel a fejünkben: fény, biztonság, hit, remény, figyelem. A Stanley parkban áll a világosság egyik őre, óvva a hajósokat, minden éjjel a hajnalt remélve.

És a totemek... Az indiánok azt tartják, hogy születésünkkor mindannyian kapunk egy totemállatot, aki vigyáz ránk, és akivel ugyanazokat a személyiségjegyeket viseljük majd. A természethez oly közel álló indián kultúra szobrokkal tisztelgett az ősi tudást hordozó szellemek előtt, több méter magas, faragott faszobrokat állítottak nekik, áldást kérve népükre. Ebből is van néhány a Stanley parkban.

A Vancouver-szigeten a kézműveseké a terep, az indiánok és a fehérek itt adják el a turistáknak és az egészséges életmódot preferáló embereknek a termékeiket. Kanada-szerte rengetegen foglalkoznak természetes kozmetikumok gyártásával, gyógynövények árusításával, mivel az ottani törvény nem szabályozza olyan kegyetlenül a vállalkozókat, mint Magyarországon vagy Szerbiában. A sziget emellett híres a halkifőzdéjéről, ahol egy jó kis sült halért, hallevesért hosszú sorban kell állni néha fél órát is... Várunk, és közben mi, egymásnak teljesen idegenek a sorban állva csevegünk arról, hogy ki honnan jött, ki miért szereti ezt a várost, ki mit fog enni, és miért pont azt. Nincs türelmetlenkedés, lökdösődés, sóhajtozás.

Vancouverben van még néhány múzeum, szobor, egy gőzzel működő óra és egy nagy csokornyi mosolygós ember. Láttam ennél sokkal impozánsabb várost is, például Tokió egyetlen utcájában több a látnivaló, mint egész Vancouverben... Én mégis szeretem. Vannak dolgok, amiket ésszel nem lehet felfogni, nem lehet megmagyarázni; „lehetne szebb, lehetne jobb, de álmodni csak itt tudok”, ahogy a Republic együttes énekeli. Vancouver egyedi és megismételhetetlen, a hely légköre mágikus kisugárzással vibrál mindenütt. Nem a legszebb város a világon, de nekem Vancouver a szívem egyik csücske.

Nem érzem Kanadát a hazámnak, tudom, honnan jöttem, és hova tartozom. De ha a Leviatán feljönne a tengerből, és Európa eltűnne... Vagy ha többé nem ehetnék itthon sajtos-tejfölös lángost, mert glutént és laktózt is tartalmaz, akkor egy helyen keressetek, és az a hely nem más mint... tudjátok ti azt. Az utolsó meg majd kapcsolja le a lámpát.

Képgaléria: