Jean-Jacques Beineix: Betty Blue (37°2 le matin) – 1986

...ahogyan a reggel cirógató fényében megáll a bájos kis bungaló bejáratánál, szélesen elmosolyodik érzékien dús ajkaival – gyönyörű szemével, minden porcikájával –, majd megállapítja, „még soha nem láttuk egymást napfénynél”, és körbepördülve hozzáteszi, „hogy tetszem?”... aztán ahogy hirtelen elkomorodva mesélni kezdi, el kellett jöjjön a régi helyéről, mert azt kellett megélnie, hogy a főnöke a lába közé nyúljon, mire a férfi szó nélkül kilép a verandára, fölemeli a földre ejtett koffereket, majd a legnagyobb természetességgel behozza őket a házba... az első öt percben benne van az egész történet; mert még nem ismerheted ugyan, de egyszerűen érzed: hogy ez a szépséges nő nem mindennapi teremtés, hogy mennyi boldogságot és vidámságot, mennyi változást hoz majd a világtól elvonult férfi életébe, de azt is, mennyi, de mennyi szomorú, szívbe markoló, megrázó élmény vár még kettőjükre a következő hetek, hónapok során.

Bettyvel és Zorggal valamikor az 1990-es években ismerkedtem meg. Az első pillanatban a szívembe zártam őket, aztán úgy hozta a sors, hogy hihetetlenül édes, ugyanakkor a végletekig szomorú történetük az életem részévé vált, nem pusztán meghatározó művészeti alkotásként, de rám talált az én „saját Bettym”, és azon túl, hogy számos alkalommal néztük meg együtt a filmet, egyidejűleg éltük is azt, borúra derű, derűre ború, vég nélküli felajzott állapotban, azt hittem egy idő után, egyszerűen széjjeltép a boldogságnak és gyötrelemnek e felemelő és sárba tipró iszonyatos ereje – alig egy év után kiléptem, feladtam... Nem úgy a mozi férfihőse: a vásznon, úgy látszik, könnyebb hősnek maradni. De kanyarodjunk vissza az elejére.

Zorg magányosan éldegél egy tengerparti bungalótelepen, ahol karbantartóként dolgozik. Arról nem szól a fáma, hogyan ismerkednek meg Bettyvel, a lényeg, hogy éjszakánként találkozgatnak, minden alkalommal szenvedélyesen szeretkeznek – a nyitó képsorban is ez látható –, a lány reggelente eltűnik, de aztán váratlanul odaköltözik, segít a háztartásban a férfinak, és tűrik annak zsarnokoskodó főnökét. Egészen addig a pillanatig, amíg a lány fel nem fedezi egy dobozban Zorg vaskos regénykéziratát, el nem olvassa egy szuszra, és rá nem döbben, hogy szerelme felfedezetlen írózseni... A fent vázolt reggeli nyitókép után a következő meghatározó – és lenyűgöző – pillanat: a férfi este hazaér a munkából, a lány a csomagokkal várja a verandán, mellette benzineskanna. A kamera kitart, némán bámulják egymást, a lány arcán ismét kivirágzik egy fájdalmasan szép mosoly. „Na..., indulunk?”, kérdi, majd tűzcsóvát dob a bungalóra. Nos... indulnak.

Innen csak röviden. A következő állomás Párizs, ahol Betty régi barátnője befogadja őket panziójába, a csaj bohém pasija pizzériájában még munkát is kapnak, rengeteget buliznak, Betty közben szorgalmasan gépeli – két ujjal – Zorg kéziratát, annak minden tiltakozása ellenére is; ez a sztori legvidámabb része, a lány elől csak időnként takarják el vaskos fellegek a napot (például a kiadók visszautasításainak hatására, mivel az összesnek elküldte a regénykéziratot). Aztán amikor a pizzériás csávó messze vidéken élő édesanyja váratlanul elhalálozik, s így gazda nélkül marad a zongoraüzlete, a temetés után a férfi felajánlja hőseinknek, hogy vezessék azt. Ők mindketten beleszeretnek a kisvárosi miliőbe, a környező tájba, csodabogár szomszédaikat is megkedvelik, egy időre még a kéziratról is megfeledkeznek. Az idill ott teljesedik ki, amikor Betty egyszer csak pozitív terhességi tesztet mutat fel Zorgnak mindkettőjük nagy-nagy örömére – és ott ér véget, amikor egy hónapra rá kiderül, mégsem fogant meg a magzat... Innen kezdve Bettyn egyre gyakrabban törnek ki a depressziós rohamok – amikre azért mindig is hajlamos volt; akárcsak az extatikus emelkedettségre. Csődtömegnek érzi magát, kedvesét sem elismert íróvá, sem apává nem tudja tenni, elméje lassan, de biztosan végleg elborul, s innen már egyenes út vezet a tragikus végkifejletig... amit természetesen nem mesélek el.

(Egy igen bosszantó dolog, amiről csak zárójelben vagyok hajlandó szólni: a film 1986-ban került a mozikba, s bár díjhegyek nem kísérték útját – kivéve a montreali nagydíjat –, generációk kultfilmjévé vált hamarosan; ebbe a verzióba szerettem bele magam is. Igen ám, csakhogy Beineix 2005-ben előállt a rendezői verzióval, egy óránál több anyagot hozzácsapva az eredetihez... Amely részleteiben szintén magában foglalta a francia filmekre jellemző kellemes lassúságot, de ettől függetlenül megvolt a megfelelő feszessége – mert a lassúság nem egyenlő az üresjáratokkal. Az új verzióba temérdek – olykor kínosan – felesleges rész került, többletinformációt egyáltalán nem kaptam, élményről már nem is beszélve... Ha még hozzávesszük, hogy a filmet újraszinkronizálták, elég pongyolán, az általam fejből fújt poénok itt már nem ülnek úgy... és a legügyesebb „netkalóz” haverom sem tudja fellelni sehol az eredetit! Marad a régi, agyonnyúzott videokazetta, hajh. Mindezek ellenére azt mondom, nézd meg a vágatlant, ha minden kötél szakad, mert még így is zseniális – de ha módod van beszerezni az „originált”, nagyságrendekkel meghatározóbb élményben lesz részed!)

...és akkor térjünk is vissza az eredetihez. Valójában igen nehéz megmagyarázni, mitől kiváló, sőt, megkockáztatom, mestermű a Betty Blue... de hát, ugye, sokszor megesik ez a legkitűnőbb művészeti alkotásoknál: éppen attól olyan jók, hogy nem tudjuk azt megindokolni, és hát nincs is rá szükség: önmagukban tökéletesek. A lenyűgöző képi világ, a színek játékának csodálatos megkomponálása? A szervesen illeszkedő, némiképp a sanzonok hangulatát idéző zene? Az idilli lassúságból kirobbanó megrázó jelenetek? A sajátos humor és a mély tragikum egymást erősítő tökéletes aránya? A változatos franciaországi helyszínek felvonultatásának egzotikuma? Vagy Béatrice Dalle elementáris erejű színészi játéka Betty szerepében, ahogy szinte „húzza maga után” a többi aktort, hogy még a legutolsó statiszta alakítása is makulátlan? Valószínűleg mindez együtt; meg hát maga a történet... Amely van annyira „életszagú”, hogy a magunkénak érezzük – és esetleg elkövessük azt a hibát, amit én tettem, s megpróbáltam igazából megélni –, mindazonáltal mégiscsak egy gyönyörű mese az önbizalomhiányban szenvedő művészről és „hiperaktív” múzsájáról, aki végül mégis eléri a célját: felébreszti a férfiban az írót, még ha ezért a lehető legnagyobb árat is kell fizetnie... Egy mese, mely az ideák szférájában gyökerezik, ám pazar hajtásai azért képesek elérni bennünket, gyarló emberi lényeket is. (Engem például szinte kizárólag irodalmi művek tudnak hathatósan motiválni az alkotásban, filmek csak nagyon ritkán. A Betty Blue e néhány kivétel egyike.)

Több francia mozi is szerepel a legnagyobb kedvenceim között, szólunk is majd még néhányról, sorozatomban most ezzel a régi szerelemmel kezdtem meg a sort. Melyben talán a végkifejlet a leginkább megrázó – annyit elárulok, hogy részben a Száll a kakukk fészkére című Forman-opus előtt is tiszteleg –, ugyanakkor mégis képes pozitív érzésekkel eltölteni. „Az élet megy tovább” – ezt a közhelyet ilyen briliánsan ábrázolni nem sokan képesek. Pedig milyen kevés elegendő hozzá... egy füzet, egy toll, egy fehér cica és a tűzhelyen rotyogó chilisbab.

Képgaléria: