Tmina Records 2016

Általában minden országhoz kötődik valami magam alkotta zenei sztereotípiám. Ausztráliából érdekes zenék jönnek, a svédektől jóféle retro heavy vagy melodic death metálok, Angliából pedig a jó borongós hangulatok. Kanadához részemről csak annyi fűződik, hogy abból a nagy darab országból kevés bandát ismerek, de azokat nagyon szeretem (Rush, Voivod).

A 2011-ben alakult Frostbite zenekarnál először a professzionális borító és az igényes külsőség tűnt fel. Ezek után, minden felesleges fordulatot mellőzve, meghallgattam a lemezt.

Ezek után, minden felesleges fordulatot mellőzve, meghallgattam a lemezt. A kiváló megszólalás meghaladta az elvárásaimat. Az akusztikus, kellemes hangulatú, szépen feljátszott bevezető kellemesen vált át a Sigil Seal című tényleges első nótába. Határozott gitárhangzás, pontos játékkal fogad minket. A black metál leginkább az énekhangban és a gitárok összjátékában mutatkozik meg. Habár ez végigvonul az egész lemezen, a Frostbite zenéje sokféle stílusból építkezik a metál zenén belül. Olykor heavy (Malleus), death, thrash, doom hatások köszönnek vissza, de mindezek ellenére valódi black metálról beszélhetünk. A lemez nagy részét egy atmoszférikus középtempó uralja, de szinte mindegyik dalban találhatóak gyorsabb részek is, persze grindcore-t senki se várjon. Az egyedüli gyenge pont a két szólamú női ének (Shining), amely sok helyen hagy maga után némi kívánnivalót, de végül is az ilyen részekre annó azt mondták, kultikus. A lemez hátránya, hogy kiemelkedő dalról nem tudok írni, de megtörténhet, hogy ez javára válik a koncepciónak.

Semmi felesleg csörgés, semmi fals hangfüzér, öncélú dalszerkezetek, giccsbe hajló keménykedés. Egy valóban jó hangzású, precízen feljátszott, középtempós, dallamokat sem mellőző anyagról van szó, amelynek már jelentősen más a szele, mint a black metál másodhullámos stílusalapítóinál. Aki szereti a minőségi atmoszférikus black metálos zenét, annak mindenképp ajánlom a lemez beszerzését.

Képgaléria: