Linaj, linaj, van-van-van

A. E. Bizottság: Kalandra fel! – 1983

Ha már a rokokó és talán túlságosan is virtuóz hard rock vagy az éppen szárba szökkenő, de máris felettébb intellektuális heavy metal felrobbantása – akkor így! Art punk, a tökömet. No jó, a punkot éppenséggel aláírhatom (abból a szempontból, hogy chaos rules), de édesapám, ennyire egyedit te abban a (mégiscsak) sablonban nemigen lelsz, pláne a britben és az ámerikaiban. Legalábbis abban az időben. Nem állítom, hogy ők kakkantották a hispán viaszt, de a maguk módján továbbgondolták eme isteni matériát, ilyen disszonáns baszkót te még nem pippantottál – no persze a humorban ők se nagyon ismerték a tréfát. Elementáris! Respect.

Akkoriban adták ki a lemezt CD-n is, amikor a srác a szomszéd szobából a koleszban megtréfált ezzel a fónikus csodával, eufória. És agyérgörcs. (És hogy éppen Gödöllőn esett ezen emlékezetes eset, ahol ezek a csudabogarak az első anyagukat rögzítették egy koncert alkalmával? Ez csak természetes. Hajh, hány koncerten rendeztem magánperformanszot azután ott is…)

A. E. Bizottság

1979. A szentendrei Vajda Lajos Stúdió képzőművészei baszkurálásból összehoznak egy antizenei formációt. Gondolom, agylazításnak sem volt utolsó a Diana sósborszesz mellé... 1980-ban Nagy Feró meghívja őket előzenekarnak a Hajógyári-szigetre a „Fekete Bárányok” rendszerrengető csatája elé. Augusztus 23-án 25 ezer néző előtt lépnek fel, életükben először. Az átütő siker ugyan elmarad – és még azt állítja Menyhárt, hogy „minden popzene”, haha –, ugyanakkor ezt-azt mégis megmozgathattak egyesekben, mert innen kezdve egyenes út vezetett a fellépésekig, a Kalandra fel! kalandig, a Jégkrémbalett polgárpukkasztásáig, a kultuszteremtődésig – amivel ők nemigen foglalkoztak, hat (hiper)aktív év után letették a lantot; aztán folytatódott a közös képzőművészeti forradalom, a barátkozás, „utódzenekarok” nemzése, miegymás. Zenei szürrealizmusuk/dadaizmusuk – áh, baszd már a kategóriákat! – viszont, bizony-bizony, teljesen beleégett a Világ Fülébe, mert faszán felejthetetlen az, amikor „csak az irányít, ami belülről jön”, és fellépéskor, meg úgy egyébként is, „minden strófa után egy katasztrófa” jön. Az életemet is így élem, mensch, másként nem is érdemes.

A. E. Bizottság

Item. Másodszor a „nevezetes” zentai „fúziós” opera készítésének idejére esett a nagy találkozás. Egy régi szerelemmel, haha. Azon kapod magad, hogy építed a szálkás színpadot, fullra be vagy szíva, és napok óta már csak ez az egyetlen kazetta forog körbe – hja, 1997 –, szemben veled meg egy olyan „rendező” ül, aki csupán annyiban hasonlít Spielbergre, hogy dagadt, szőrös, oldszkúl napszemcsit és kopott micisapkát visel, nem csinál, nem segít az égadta világon semmit, minden instrukciója annyi „rendezés” közben is, hogy gyere el innen ide... ja, és van előtte egy láda hideg sör. Amiből te nem kapsz. Bárhogy izzadsz is. Persze azért megtalálod a számításodat, betevő szomjoltódat... Amikor. Ja. És a csóka még Spielbergnél is fantáziátlanabb. Haa, emlékezetes volt ez is. Kiszáradt pofával. Minek? Mit minek? Linaj, linaj, van-van-van.

Item. Öncélú oldal

Forog is. (Köszöntő)

Egy nagy segget látok. De nem is látom. Lehet, hogy csak hallucinálok. Most jön az ereszkedés. A Zen-buddhista Televízió férfibemondónője vagyok. Fagyba varkocsosodó szakállam a tőgyemet veri. Rojtos szoknyámba kapaszkodva mászok fel az égig érő fa kérgén egy arasznyit, amikor rádöbbenek mélységemre: putty. Putty, putty. (Putty-putty)

Nagyon sajnálom, mensch, de brutális és olcsó vagyok ettől, léggyökereim körmei elkoptak, rövid ez a bájsötét nóta. (Brutális)

Gyeplőt a konyhakésre, bébi, rád ront a kredenc minden kikent-kifent cirkalmas entitása, bukfencezz a sezlony alá, hopp! (Konyhagyeplő)

Rákendról és undorgrund. Elvarázsol. Taoista bébiszitter bársonytenyeréről felrebbenő pillangóaltató. Van-van-van. Elolvadsz az Isten vaníliaarcán csendesen. Álom nélküli ruhátlan ember. Pazar a sztereó. Egy újvidéki születésnapi szmókerparti merül még elő az emlékezet tufájából. (Linaj, linaj, van-van-van)

... (Ne nagyon gesztikulálj) ...meg kell olykor pihenni. Édes.

Vaníliaálomszex. Annyi baj legyen. Érzi ez a Wahorn a szaxit. Rézdonkihóte. Ámerikában tutira kamatoztatta tapasztalatát a taxiiparban. Jut eszembe: a csávó több megbecsülést érdemel! Űbertehetség, egy fúvós a hajnal kapuiban! Ne viccelj, édesapám. (Vaníliaálomkex)

A hangulatom, az óriási. Disszonanciablues. Baltátok is, késetek is. Kezd ringani a csípő... Mi lesz még ebből?!... Súlyos állapot. Tudom, hogy ez az ábra. (Bestia)

Milyen versike??! (Versike)

Csak egy: az UNDORGRUND! A dekadencia különös és perverz illata? Na ne. (Na ne hülyéskedj)

Item. Végcélú oldal

(Időközben az Einstürzende Neubauten Tabula Rasa lemezét is hallgatom, és bevallom, brutálisabb, de – nélkülöz minden elegáns pofánröhögést, nincs mese, váltok vissza.) Wahorn elmondja ezt a történetet, mintegy szaxofonba önti gondolatait és még a szívét is, én viszont szívtelen leszek, önző disznó geci, ki az undorgrund összeokádott oltárán elterülve elszunnyad a mocskos hóesésben, a hatvani Hendrix Club nyári színpadán 1995 decemberében, amikor rájöttem, nem a gyönyörű kisegítő pincérnő kell nekem, hanem egy lány, aki mocskos és büdös. A Kriszta nyomja, aki lakótelepi csaj. Már megint ez a depresszió. Három menyéttel. Tiszta von Trier fíling. A Kecskés Kriszta, baró, jön a swing! Riszálsz tovább. (Egy lány kéne nékem, Már megint ez a depresszió)

Aztán káoszpank ezermillióval, nómerszí, ez a tempó mindenkit összeráz, a holtat is a koporsójában – (Nem bírom a gyűrődést) –, aztán a következő Betty Blue-s szaxofonvisszhang visszaránt az összehugyozott talajra (Mindez én vagyok), speedball ez a bakelit, szállj fel a hullámvasútjára, kenyeres, mert itt jön egy klasszikus. (Kamikázé)

Egyedül vagyok. Egyedül repülök. Egyedül repülök. Egyedül vagyok, és egyedül repülök. ...és időközben óvatlanul a füledbe kúszik, hogy ezek az arcok mennyire tudnak zenélni! Szerelem, szerelem, szerelem. (Szerelem)

Namaszté. Salóm! Esz-szalám alejkum.

A. E. Bizottság

Önök az A. E. BIZOTTSÁG lemezt tartják kezükben, melyet figyelembe vehetnek most. Ez a zenekar az élet rögös útján ezzel lepi meg Önöket érte. A szépség tajtékos hullámai fognak végigsöpörni azon hallgatókon, kik merészelnek belekezdeni a kezdetbe. Az ember gyakran sikítani szeret, és egyeseknek rohamaik vannak. Be kell látnunk tehát, nem lehetünk örökké mindenkivel együtt. A mélység visszavág, az ember csókokról ábrándol, de nincs ereje élni mindig, minden hagyomány puszta. Itt, kérem, érzések vannak. A lényeg független.

A. E. Bizottság

Egy lány kéne nékem

(Egy lány kéne nékem, Wahorn András fog énekelni.

A nagyszerű hangulatra való tekintettel most elő fogjuk adni azt az üde kis számunkat, amit. Külön története van ennek a számnak, elmondom ezt a történetet, mintegy a szaxofonba öntöm a szavaimat és a szívemet is.)

A madarak csicseregtek az ágon…

Bokrok susogtak.

Felhők szálltak az égen.

Egy lány kéne nékem,

Aki hideg, mint a hó.

Egy lány kéne nékem,

Aki semmire se jó.

Egy lány kéne nékem,

Aki engem meg nem ért.

Egy lány kéne nékem,

Csak tudnám, hogy miért.

Egy lány kéne nékem,