Richard Linklater: Az élet nyomában (Waking Life) – 2001

Lenni. Vagy nem lenni.

Az álom a sorsod.

Kemény dió ez a film... huszadszorra is afelett töprengek, vajon mért nem részleteiben, apránként abszolválom? De hát magával sodor. Nincs mese. Gigászi gondolatfolyam az élet előszobájában. Amikor az agyaddal érzel és a szíveddel gondolkodsz.

Mert vajon mitől is vinnyog minden filozófia? A lét tökéletes hiányától. Ami tökéletesen rendben is lenne – amennyiben nem saját szánalmas egóját féltené mindegyik nyomorult filozófus. A mennyektől. (Félreértelmezve ezáltal a valódi létet.)

Bizony-bizony ez a – többek között Descartes által is felvetett – botrányos probléma az idők kezdete óta fennáll: Isten az első mozgató, az ember az első kételkedő. Nemlétemben ringatsz, ó, Uram? ...salóm, esz-szalám alejkum. Legyen meg a Te akaratod. És mégis: ébren vagyok, vagy álmodom? (Csíp? Semmi reakció.)

A semmi ágán ül szívem, a semmi nyirkos sziklakövén. Nyomorult csípőmet semmidben áztatom, ó, Uram. Számít-e egyáltalán, vagyok vagy nem vagyok?

Szikraörvény. Ennyi nekem e Föld, emelkedek, a távolból integet idegen táj. Ha lőcsömet elkapod, oly nagyon fáj! No, ez a múvi elkapja a lőcsödet! 2001-ben, az új ezred kezdetén lőtte Linklater ezt a csodát, nagyon is itt volt már az ideje, hogy az Életet közösen újraértelmezzük. Egzisztencializmus? eXistenZ! És van még egy csomó mozi erről; valahol az első Mátrixnál kezdtem jobban odafigyelni rá, ami az életet mint olyat szintén bájosan megkérdőjelezi: mert nem az élet: itt a LÉT a tét!

Vajon mi tart vissza attól, hogy igazán ÉLD az életed? A lustaság? A félelem? Hangom hiánya hallatsszon messzire.

A nemtől az igenig. Ezen a hosszú úton ég el a test és szikrázik fel a lélek: tükrében igazi önvalód tornyáig tápászkodol, garázda lélekbitorló. Az élet előszobájában érzed magad, miközben anyád csecsét markolod még egyre – pedig csak ma este száz vitéz pályázott e kegyre. Inkább szemedet befelé fordítva Isten kérdésére koncentrálj, hogy beléphess a mennybe.

Laterna Magica: káprázatos képkavalkád közepette lassan ellebegsz felfelé – ó, felfelé, a szabadság felé –, apró gyerkőc, mogorva kamasz, szégyentelen felnőtt. Önmagad perzselő tüzében apránként megtisztulsz, bátorság!

Van nálad gyufa? Egy brutális rész a mozi elülső harmadában: a csávó örök igazságokat magyaráz szenvtelen hangon, majd benzinnel öntve magát nyakon tüzet kér, s egy csipet csiholást követően lángra kapva kárhozik. Hangjának hiánya hallatsszon messzire.

De valóban kárhozat lesz-e a felébredés, avagy megdicsőült magadra találás? Ezt a kérdést is felteszi a film, ám a válasz tenálad: mert tőled függ. Hogy miben hiszel.

Valóban élünk, vagy csak álmodunk? És vajon akad-e bármi különbség a kettő között egyáltalán? Szabad akarat? Vajon hányszor érvényesítetted „éber” álmodban? Mert most ez van csak: ez az álom a sorsod. The rest is silence.

Miért ajánlom ezt a filmet? Igazából nem ajánlom ezt a filmet! NE nézd meg! Túl SOK. (Legalábbis attól tartok, túl SOK lenne neked, ha egyetlen slukkra végignéznéd. [És természetesen nagy öröm számomra, amennyiben mégis tévedek.]) Mindazonáltal ha bevállalós vagy: meg elég türelmes: akkor adagolgasd csak befelé: hogy végre láss, ne csak nézz; hogy a nemtől az igenig utazz, és engedve Isten hívásának, eggyé válhass az Univerzummal. Hogy ébredj. És ébressz.

Ím, több-kevesebb sikerrel összehoztam, hogy fölvázoljam ezt az elsőrangú űrkrimit, politikától, humánkritikától sem teljesen mentes ökológiai fantomkommandót, az álomvilág humán élesztőgombáját; az élet Csoda. Illúzió. Az álom csapdájában élünk, hogyan szabaduljak ki végre? Kamera által?

Homályosan?

Ez a következő lépés. Úgy hiszem.

„A média célja sosem az volt, hogy megmentse a világot a gonosztól, nem. Az a dolguk, hogy elfogadtassák velünk a gonoszt, hogy csendben együtt éljünk vele. A hatalmon lévők érdeke az, hogy passzív megfigyelők legyünk.”

„Viselkedésünk, cselekedeteink legnagyobb része lényegileg nem különbözik az állati viselkedéstől. A legfejlettebb technológiánkkal, minden szaktudásunkkal a legjobb esetben a szupercsimpánz szintjén vagyunk. Voltaképp a távolság, teszem azt, Platón vagy Nietzsche és az átlagember közt nagyobb, mint a távolság a csimpánz és az átlagember közt. Az emelkedett lélek szintjét, a művész, a szent, a filozófus szintjét ritkán érjük el. Miért oly kevesek? A világ és az evolúció története miért nem sikertörténet, sokkal inkább a nullák hiábavalóan növekvő sora? Az értékrendünk nem fejlődött. A patvarba! A görögök háromezer évvel ezelőtt ugyanilyen fejlettek voltak, tehát mik ezek a korlátok, amik visszafognak, hogy meg se közelítsük a képességeink határait? A kérdésre egy másik kérdésben található a válasz, mégpedig: Mi az, ami a legtöbb emberre leginkább jellemző? A félelem, vagy a lustaság?”

„Ezer év csupán egy pillanat. Semmi sem új, semmi sem más. Ugyanaz a séma ismétlődik, ugyanazok a felhők, zene, érzések, mint egy órája vagy egy örökkévalóság óta. Nincs itt semmi számomra, semmi a világon. Most már emlékszem, ez már megtörtént velem, ezért mentem el... meg fogod találni a válaszaidat, noha nem lesz könnyű, tudnod kell azt, hogy megéri. Fogd munkára az elméd a lehető legkeményebben, de tudd, hogy ez csak egy gyakorlat. Készíts gyönyörű alkotásokat, oldj meg problémákat, tárd fel a fizikai univerzum titkait, ízleld az érzékeid információit. Érezd az örömöt, a nevetést, a bánatot, részvétet, és jól pakolj el minden emléket a hátizsákodba. Emlékszem, honnan jöttem és hogyan váltam emberré, hogy miért maradtam itt. Most itt az idő, hogy elhagyjam a Földet. Itt a kijárat, maximális sebesség, nem csupán örökkévalóság: végtelen.”

Képgaléria: