Húsz, harminc, negyven, ötven! Nagymamánk éppen az aznapi tejáru bevételét számolta, miközben az utolsó vevő is megérkezett. Aprópénz csörrent, és már iszkolt is haza, már érezni lehetett ugyanis a közelgő vihar szelét. Próbáltuk megmenteni a fűzfa alatti vesszőszékeket a vihar elől. Маcskánk, Cirmos, legtöbb idejét a vesszőszék alatt töltötte, ám akkor rettegve ugrott ki alóla, újabb menedéket keresve magának. Félni kezdtünk a bátyámmal, egy esőcsepp hullott az arcomra, és már szakadt is. Mintha dézsából öntötték volna.
Aggodalomra azonban semmi okunk sem volt, nagymamánk szava ugyanis mindig megnyugtató volt számunkra. Átkarolva őt, siettünk be a nagy fűz előtti kis konyhába. Nagyapánk a tűzhely előtt melegedve már várt bennünket. Arcunkat lágy, meleg levegő árasztotta el. Az ablakhoz siettünk, és kíváncsian figyeltük a fűzfa vihar mozgatta leveleit. Egyre jobban esett, s a csatornából ömlő víz csobogása hallatszott. Mindezt figyeltük, időközben éhesek lettünk. Ezalatt nagymama már a pirítóst sütötte az előmelegített tűzhelyen.
– Kérünk mellé teát is! – kiáltottam fel, majd a zöld kredenc felé vettem az irányt. Az egyik rekeszt elhúzva, finom fűszerillat csapta meg orromat. – Ugye, te is éhes vagy? – kérdeztem a bátyámat, mindeközben már készen is volt a pirítós. Az étel a piros pöttyös tányérokon hűlve várt bennünket. Helyet foglaltunk, azután nagymama elővette a mézet, és csorgatott a teánkba. Jóízűen kortyolgatni kezdtük.
A vihar egyre csendesebb lett, mi pedig egyre álmosabbak lettünk. A falióra pillangós mutatója kilencet ütött.
– Ideje aludni! – kiáltott fel nagymama. Hálóruhánkat elővéve ugrottunk bele a jó puha ágyba, melyet nagyi csak akkor vetett meg, amikor nála voltunk.
Azon az éjjelen mélyen aludtunk, kivéve nagymamát. Nem alhatott eleget, reggeli vevője már a kapuban csöngetett.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá