Ha megkérdezik tőlünk, hogy bírjuk-e a kritikát, a legtöbbünk minden bizonnyal azt válaszolja, hogy persze, az építő jellegű kritika mindig jól jön, és szükséges ahhoz, hogy reálisan lássuk a dolgokat, hogy a folyamatosan érkező dicsérő szavaktól ne szálljunk el, hogy legyen valami, ami a földön tart bennünket, ráadásul a további előmenetel, a fejlődés szempontjából is szükség van arra, hogy valaki, akinek adunk a véleményére, megmondja, hogy hol és miben hibáztunk, hol és miben tudunk javítani, fejlődni. A legtöbben azt mondjuk, hogy gyanús is lenne, ha mindenki csak dicsérne bennünket, és hogy hosszú távon többet árt, mint használ. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy, bizony, ezen válaszaink nem feltétlenül tükrözik a véleményünket. Még ha beszélgetőpartnereink nem is veszik észre, legbelül, talán a tudatalattiban, minden bizonnyal elkezdődik egy folyamat, amelyet a felháborodás és a nehogymárőmondjameg érzés generál. Szépen mosolygunk, de legbelül forrongunk, hisz meg vagyunk róla győződve, hogy mi mindent jól csinálunk, és nem adtunk okot a negatív kritikára. Meghallgatjuk, de nem fogadjuk el. Ugyanígy járunk el akkor is, amikor barátainkat, kedves ismerőseinket, rokonainkat kritizálják. Szép és jó dolog a barátság és a szoros kapcsolat, de azt is tudni kell, hogy, bizony, ezek hajlamosak elfedni a reális képet, az én barátom nem hibázhat, az én gyerekem tökéletes, az én szüleim mindent jól csinálnak, a tanítványom mindig vicces, a kedvenc tanáromnak mindig igaza van, és ha ezt valaki kétségbe vonja, hajlamosak vagyunk azonnal támadni, és védeni a becsületét olyan esetekben is, amikor ténylegesen építő jellegű kritikáról van szó, és nem egyszerűen a nemtetszés kifejezéséről.

A dicséretekre szükség van, de véleményem szerint egy egészséges társaságban, családban, közösségben a kritikának is helye van, csak akkor tudunk fejlődni egyénileg és közösségileg is, ha kritikát is hallunk, ami arra késztet bennünket, hogy jobbak legyünk. Ha minden egyes feddő szó hallatán megsértődünk, sündisznópózba húzzuk magunkat, és agresszívan fújtatunk a támadás lehetséges módozatait fontolgatva, akkor nem lesz lehetőségünk egyről a kettőre jutni. Beszéljünk a szépségről és a jó dolgokról, dicsérjük a szép és jó dolgokat, támogassuk a szép és jó dolgok megálmodóit, de mondjuk ki, hogy szerintünk mi a jó és mi a szép, és hogyan lehetne valamit jobbá és szebbé tenni. Sokfélék vagyunk, de valljuk be, mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy elnézőek legyünk magunkkal és szeretteinkkel, a hozzánk közel állókkal szemben, és arra is, hogy csak a pozitív dolgokat lássuk meg, sosem szabad viszont szem elől téveszteni azt, hogy emberek vagyunk, gyarlók és esendők, akik, bizony, hogy-hogysem, hajlamosak arra, hogy tévedjenek, hogy hibázzanak.

Képgaléria: