Fekete Zaj 2019

A Fekete Zaj Fesztiválra megérkezni évek óta nagy kihívást jelent. Gyönyörűen beágyazódik számunkra két jelentős esemény közé, vagyis olyan, mint amikor meghúzod magad a lövészárokban. Ez az az időszak, amitől minden vajdasági utaznivágyó retteg. Ilyenkor a török vendégmunkások miatt a határokon kilométeres kocsisor van. Ami pedig kárpótol a viszontagságokért, az az, hogy a Fekete Zajra való megérkezésnek olyan tudatmódosító hatása van, ami nem igényel semmi káros szenvedélyt. Az autópályán Szeged és Gyöngyös között dübörög a Grave Pleasures, a Sur Austru-t már biztosan nem látjuk, a Volkova Sisters-öt talán.

Zaklatott kutyaként és ivartalanított cicaként (ki-ki neme szerint) jelentünk meg péntek este a Mátra-Kempingben Sástónál, kilenc körül. Az este tíz órai sátorállítás nem okozott dopamin-túlcsordulást senkinél, és az időjárás is egy picit aggasztó volt. Egy kellemes, fáktól mentes övezetben vertünk sátrat, mivel a fák alá főleg kocsik parkoltak; de nem is az erdőbe jöttünk, egy mókusrezervátumba, hanem egy kempingbe, fekete zajba burkolózni. Sátrainkkal egy tökéletes barát-szöget zártunk be, aminek csúcsa a bungaló volt, ami lehetővé tette a családos részlegünk számára a rock’n’roll életérzés és a családi béke közötti egyensúly létrehozását.

Az elkövetkező napok alatt azt állapítottam meg, hogy ez a fajta plusz-luxus sokaknak felesleges a fesztiválon, mert enélkül is kényelem és biztonság jellemzi annak minden szegmensét. Mindenhová odaérsz, minden megtalálható bent is, nem kell lejárnod a lábad, míg egyik színpadtól elérsz a másikig, és attól sem kell tartanod, hogy valaki kirabol, mert itt egy véletlenül elvesztett gyújtót is utánadvisznek. Ez nem az a kolbászzabálós vurstli, amit rock-kulturális mázzal öntenek le.

A pletyka szerint a zenei részt illetően az idei rendezvénytől fogva a szervezők bizonyos határok között igyekeztek újítani, szélesíteni a repertoárt, friss arcokat is behozni. Ez sikerült is, mert péntek este a félhomályban is meg lehetett állapítani, hogy ez nem egy nosztalgiabuli ezeréves arcokkal, akik múltjuk darabkáit könnyes szemmel szedegetik a földről. Ők is itt vannak, de a jelennel, és nem a múlttal törődnek, másrészt vannak fiatalok, akik tényleg fiatalok, és még keresik saját stílusukat. Igazságtalan lenne kihagynom azokat a csöppségeket, akik anyu-apu kultúráját szippantják itt magukba – itt nincs gyerekszórakoztató részleg, ahol az Alma zenekarra bulizhatnak a legfiatalabbak, hanem ők is mennek szépen a darkbuliba, amíg a szülők bírják…

A zenei paletta bővítése elsőre bosszantott. Miért nem jött az XY goth rock zenekar a Mátrába péntek este tizenegykor zenélni? Miért kell nekem orosz experimental witch house-t hallgatnom? A túlzásba vitt hőbörgést inkább falnak szaladással szeretem orvosolni. Nem volt kérdés, fáradtságot lesöpörve látnom kell az IC3PEAK fellépését, hogy igazoltan húzhassam le őket. Egy mukkanás nélkül, dermedten hallgattam végig az orosz banda műsorát. Továbbra sem az én stílusom, de az élő fellépés ereje miatt nem tudtam beléjük kötni.

A Watch My Dying egy olyan banda, amelynek jelenléte megkérdőjelezhető a Fekete Zajon, de én egyértelműen az igen felé hajlottam. Rég láttam már őket élőben, kissé el is tűntek az életteremből. Én sem voltam a legüdébb állapotomban, de ez a bandáról is elmondható, elég nyúzottnak tűntek, és sokkal jobb fellépésükön is voltam már. Többnyire hagyományos, minden korszakot átölelő repertoárt hallgathattunk tőlük, plusz angyalhangú vendégénekesnővel, mínusz egy láncfűrészgitárral. A koncertet nem éreztem jó viszonyítási pontnak, de a bizalmamat sem vesztettem el a zenekarban. Inkább egy mihamarabbi pótlásra vágyok.

A brooklyni Light Asylum dark/synthpop zenéjének befogadása már könnyebben ment, de ebben a kávé is szerepet játszhatott. Afroamerikai énekesnőt még nem hallottam ilyen zenét játszani. Igazi érzelembuldózer volt a csaj, és minden porcikájával határozottságot sugallt, mély, karakteres hangjával kísérve, a komor, de táncolható szintiszőnyeg felett. Az első nap végén úgy éreztem magam, mint aki jól megerőszakolta magát, és inkább eltettem magam másnapra.

Szombaton mindenki barátságosabb időjárásra ébredhetett, és ekkorra már lélekben is megérkeztünk a fesztiválra. Idén bent is vásárolhattunk színvonalas reggelit, ebédet, a Borrachóban pedig a tüzet okádtató burritók mellett vajma szigetre is leltünk, hisz a személyzetből hárman is környékbeliek voltak. A kaja mellett egy kis vajdasági magyar szlengért bármikor bizalommal fordulhattunk a szegedi gyorsétterem pultosaihoz, akik nem igazán lógatták a lábukat. A napközbeni programok idén már bővültek, szombat délelőtt tai-chi gyakorlatokon is részt vehettünk volna, de ugyanígy felolvasáson, sőt még egy gothic sminkre is elküldhettem volna a lányokat. Mindezt persze már akkor olvastam el a programfüzetben, mikor visszaértünk egy kötetlen, olyan környéken tett sétáról, ahol mértékkel, de egész nap tobzódik a turizmus. Nagyi gyerekekkel, gyerek a szüleivel, elemi iskolás természetbúvárok, rostélyosparti a liget szélén. A lelátóban jó középiskoláshoz méltó módon otthagytuk a névjegyünket, belekóstoltunk a Csak egy senki zenekar Kacsatóniás produkciójába. Ami tényleg egy nagy mulasztás volt a részünkról, az a beszélgetés és a dedikálás elmulasztása JP Ahonen képregényrajzolóval, akinek nemrégiben jelent meg a Metal Injection oldalon közölt Belzebubs sorozata.

A Fekete Zaj szinte garancia az érdekes, újszerű, minőségi zenék megismerésére. Ahogy a verandán ültünk, távoli pszichedelikus dallamok rángatnak ki a székből, és szinte futok a dallamfoszlányok után. A szokatlan kontrasztú zene, édes dallamok sötét hangulatba ágyazva, messze vittek magukkal, mint egy LSD-utazás, más dimenziókba, más időkbe, a 60-as évek végére. A svéd Tomma Intet laza hippi hangulatban játszotta a kristálytiszta hangzású rockzenét, az idei fesztivál meglepetése volt, és részemről baklövése is – mivel csak egy kislemezt vettem tőlük. Ezután számomra is megkezdődött az egyik, majd másik színpadhoz való sétálás, ami eltartott kora hajnalig.

A Sear Bliss koncertje talán meglepően hat egy FZ-n, viszont Andrisék visszanyúltak a doom/dark dolgaikhoz, így egy spéci repertoárt hallhattunk tőlük, és persze a templomgyújtó himnuszunk sem maradhatott ki. A banda jól szólt, és jó hangulatban is játszottak, a Sear Bliss továbbra is jó. A Vágtázó Halottkémekről sokszor sok mindent hallhattunk. Egyaránt találkoztam irreális magasságokig magasztaló, illetve indokolatlanul földbetaposó véleménnyel is velük kapcsolatban. A legtisztább dolog a VHK kapcsán: menj el a koncertre, nézd meg, és ha nem jön be, adj nekik még egy esélyt. A VHK dolog működik, a zenészek is fejlődtek, a hangzás is jobb, Grandpierre energiája pedig olyan magas szinten van, amit sokan irigyelhetnek tőle. Ez a produkció számomra hosszú idő után ismét az a bizonyos fellépés volt, amikor minden működött. A hangulat ismét a tetőfokán volt, a dalcsokor hibátlan, minden mellébeszélés nélkül – ami viszont olykor kitelik a bandától.

Izland neve egyre jobban hangzik, ha hangulatos rock/metal zenéről (na és persze ha birkapörköltről) esik szó. A Katla azon Óli Pálmason ütős bandája, aki nem túl barátságos körülmények között került ki a Sólstafir zenekarból. Az elsőlemezes banda első koncertjén álltam tehát, valahol középen. Hangulatos izlandi metál, jégtörő dallamok, suhanó zene, néhol merengő, néhol célratörő. A banda munkásságát nagy várakozás előzte meg, számomra viszont egyelőre még valami hiányzik belőlük, talán a bátorság, mert szinte csak már meglévő formulákkal játszottak.

A Tribulation fellépését megfeszülve vártam, de a végére sajnos csak a feszengés maradt, nekem volt kellemetlen, ahogy a hangosító leszúrta a bandát. A zenekar láthatóan lelkesen játszott, és remekül érezték magukat, de a basszusdob annyira búgott, hogy alig tudtam végig kibírni a koncertet. A vámpírrá változott banda lenyomta az utolsó két lemez összes slágerét, semmi múltba való visszatekintéssel, nem hallhattuk a múlt death metálját, amit egyrészt hiányoltam, másrészt nem is illett volna az új, expresszionista köntösükbe.

Az éjszaka utolsó két nagyszínpados koncertje úgy követte egymást, mint két testvér. Az Ash Code dark wawe synth zenéje kellemesen hideg dallamok felé vezetett minket. Én jól éreztem magam a koncerten, de nem ez volt életem bulija, egyelőre hiányzik belőlük a megfelelő színpadi rutin, viszont remekül beilletek az éjszaka hátralévő részébe. Az Agent Side Grinder az akkorra már fáradt hangulatomra kissé nyomasztóan hatott, de dark fesztiválra nem vidámkodni járunk, hanem inkább megélni a mélységeket. Mindettől függetlenül végigtáncoltuk ezt is.

Lezárásként megnéztük az ausztrál The Eternalt. A szerelem metál nem a kedvenc műfajom, de annyira tökösen és szenvedélyesen nyomták, hogy aki nem élvezte, az bizonyára az életet és a szerelmet sem tudja már élvezni.

Fotók: A Feket Zaj Facebook-oldala

(Folytatjuk)

Képgaléria: