84. rész – Dagonyába be – dagonyából ki

Ez a kedves, kétszer húszas év elég érdekesen (szarul) kezdődött. Az alaphangulatom is hasonló, pedig igyekszem a fejem az iszap felszíne felett tartani. Egyre több a teendőm, a megoldandó feladatom, sok az új projekt, egy kicsit túl zúzós ez nekem.

Úgy érzem, idén igazán komoly megpróbáltatások elé nézek, amelyek a fejlődésem-beteljesedésem fogják szolgálni, és csakis az előrehaladásom szaporázzák. Gyorstalpaló év ez. Olyan durr bele azonnal és durván, szusszanás-megállás nélkül.

A második szusi projektemre is úgy indultam, hogy „Bassza meg, mi a fenének vállaltam be ezt a szart?! Mineeek?! Kell ez nekem a szabadnapomon? Ahelyett, hogy a gyerekeimmel lennék? Megint szopás lesz, mert kísérletezni kell a rizzsel, a tűzhellyel, a rizsfőző masinával, mindennel, abban a félig még ismeretlen, vadnyugati konyhában… Vááá!!!”. Egészen addig bóbicsoztam magamban (persze, jó pár napon keresztül) azon, hogy lemondjam-e az egészet, míg ki nem szálltam a buszból, és el nem kezdtem sétálni az étterem felé. Hirtelen bejbekólintott egy olyan gondolat, hogy „Na, ne csináld már! Nem mondhatod le, és nem hozhatsz ezzel szégyent a fejedre! Csak magadban csalódnál (újra!), kudarcnak élnéd meg, és sosem tudnád megbocsájtani magadnak a rossz döntést, hogy meg sem próbáltad! Hány éves is vagy, kisanyám? Mire vársz?! Sült galambra?! Kész a terv, amin hetekig agyaltál, komoly ízkombinációkat komponáltál! Gyerünk, gyűrd fel a gatyád, és fogj bele! Csináld meg! Hajrá!”

...és megcsináltam. Amint megszületett a végső elhatározás, tudtam, hogy menni fog. Nem pánikoltam. Pedig az a szerencsétlen beállíthatatlan rizsfőző gép elszarta a rizsám. Félig sem főtt meg benne, pedig jól állítottam be. A második adagot hordozható (szintén nem precíz munkára kitalált) villanyrezsón főztem, persze az utolsó pillanatban. Kissé tejberizs állagú lett ugyan, de a használható kategória keretein belül mozgott. Az idő rohant (jó szokásához híven), az elkészítésre váró alapanyagok száma lassan fogyatkozott. De minden alkalommal, amikor kezdett elkapni az ideg, vettem egy nagy levegőt, és apránként haladtam tovább, egyenként pipázgatva a listát, duplán ellenőrizve önmagamat.

A szakmai önkritikám igencsak szigorú. Aki ismer, tudja, hogy rettentően ritkán szoktam elégedett lenni a munkámmal. Nem vagyok az az önmagát hátba veregető típus. Nem. Általában csak a hibákat látom, és azon töprengek, mit kellett volna másképp csinálnom. Ebben az esetben sem történt másképp, azzal az „aprócska” eltéréssel, hogy az erre az alkalomra komponált szusi költemények boldogsággal, büszkeséggel és elégedettséggel töltöttek el, annak ellenére, hogy tisztán láttam a korrigálásra váró pontokat is.

Eldöntöttem, hogy ezentúl megpróbálok „pánikmentesen” élni, és nem agyalni túl sokat a jövőn. Megpróbálom szépen sorjában, egyesével megoldani a problémákat, nem csapongani gondolatban egyikről a másikra, majd a huszadikra, és vissza. Ez is egy mérföldkövet jelentő feladat számomra. Az összeszedettség, a koncentráltság, a teljes fókusz birtoklása komoly tudomány.

Ezzel az egésszel azt szeretném üzenni, hogy: NEM SZABAD beszarni. NEM SZABAD feladni. Menni kell, és csinálni és harcolni az álmainkért, a dolgokért, amik fontosak számunkra. Megszámlálhatatlan alkalommal tántorított el a félelem. Berezeltem, nem mertem belevágni az álmaimba, mert „mi van, ha mégsem sikerül?”. Rettegtem, és továbbra is tartok a kudarctól, de igyekszem bízni magamban, és kizárni a felesleges aggódást az életemből. Igyekszem igazán a sarkamra állni. Igyekszem kiállni magamért. Valóban eljött az ideje! Másokat is csak erre tudok biztatni. Nincs mitől félni, csapj bele a közepébe! Ha el is buksz, minden nap új esélyt hoz, és majd másodszorra, harmadszorra, negyedszerre, vagy akárhányadszorra… semmi sem lesz, ami megállíthatna!

PS.: A csehó tulaja, akit az előző számban gerinctelen szarrágónak tituláltam, egy brutálisan sármos negyvenes, aki kiköpött mása a 2009-es egetrengető (viszonzatlan) szerelmemnek. Szerintem nem kell hangsúlyoznom, hogy epekedve várom a következő ételmustrát, legalább a szemem hadd legeljen és a szívem hadd dobogjon egy kicsit hevesebben, míg tart a kóstolóval egybekötött prezentáció. Előtte-utána úgyis a mindennapok langyos megszokottsága leng körül, néha egy kis keserédes nosztalgiával, csilingelő gyerekkacajjal, fülsüketítő sírással spékelve (a belgrádi, belélegzésre alkalmatlan levegőt ne is említsem).

Képgaléria: