Day 231: LÓG A LÁBA LÓGA

Egy bizonyos pont után már nem tudom, hogy egy nagy adag koffeinre van-e szükségem, és tanuljak egész éjszaka, vagy inkább valami nyugtatót vegyek be, ami nemcsak azt feledteti el velem, hogy ideges vagyok, hanem azt is, hogy egyáltalán tanulnom kell. Idegesség és időhiány. A vizsgaidőszak egy állandó harc a bensedin meg a kokain között. A baj csak abban van, hogy az egyiket csak receptre adják, a másik meg rohadt drága. No meg illegális is...

Libikóka az egyetem. Egyszer fent, egyszer lent, és sajnos egy vézna kislányként ülök egy duci csávóval szemben. Ez magába foglalja a professzoraimat. Ötven kiló vasággyal, kontra hétszáz kiló. Durván. Valamilyen mágiára lenne szükségem ahhoz, hogy ne én fejezzem az égben, kalimpálva a lábaimmal, amik ki tudja, mikor érintik majd újra a földet.

DAY 232: EJJ, MI A KŐ

Lófaszt sem ér az elmélet, ha a gyakorlatban nem úgy mennek a dolgok. Hiába vannak érthetően megfogalmazott szabályok, az emberek még így is áthajtanak a piroson, vagy éppen egymáson. Néha bele kell törődnöm abba, hogy amit tanulok, teljesen felesleges. És mennyi időt és energiát öltem bele a tanulásba, mert hát ez számít a vizsgán. Hogy egyes fejezeteket kívülről fújjak, mint annak idején az Anyám tyúkját. Mintha erre lenne bármi szükség. Azért vannak a törvénykönyvek, és azért elérhetőek mindenki számára, hogy ne kelljen mindent fejből bemagolni. De ezek a matuzsálemek az egyetemen kötik az ebet a karóhoz, és elveszik a fiatalságomat.

DAY 233: KIS KARÁCSONY, NAGY VIZSGA

Az embert előbb-utóbb utolérik az ünnepek. Szünetképp beül a padba a templomban, és megpróbál egy kicsit kikapcsolódni, félretéve a gondokat, az egyetemet. De aztán elkezdődik az imádkozás, s idén mintha egy kicsit rosszul emlékeztem volna a szövegre.

Uram irgalmazz, uram irgalmazz,

Uram hadd, hogy letegyem a vizsgámat...

Ahogy a beteg embernek is csak egy kívánsága van, úgy én is csak egyet kívánok. A diplomámat, s lehetőleg fájdalommentesen. Ámen.

De ez az isten engem egy istenért nem akar meghallani...

DAY 234: MI ATYÁNK, AKI A PARLAMENTBEN VAGY

A paptól a politikusig. Nem tudnám megmondani, hogy mi a hihetőbb. Az, hogy visszatér Jézus, vagy hogy jobb lesz, ha szavazunk. Miért találom én magam ilyen gyakran két tűz között?

Kegyelmet az egyetemistáknak, főleg a joghallgatóknak! Hát olyan sokat kérek én a góréktól?

DAY 235: NE A HIBÁIMBA KÖSS BELE, HANEM TANÍTS MEG A HELYES MÓDRA

Csak mert valakiből professzor lett, attól még ember marad, még akkor is, ha úgy viselkedik, mint egy félisten. És a neve előtti dr. miatt még nem lesz értékesebb egy átlagos egyetemi hallgatónál, akinek úgy osztja az észt, mintha neki lenne feleslege. Értem én, hogy a professzoraink kiemelkedő, okos emberek. És köszönök is mindent a tanáraimnak. Majd eszembe jutnak, ha munkanélküli leszek. Mert azt senki sem tanította meg, hogy hogyan álljuk meg a helyünket a világban. No de az elveket meg a jogforrásokat kívülről fújom.

DAY 236: MERT A HATSZÁZ OLDALAS KÖNYV NEM ELÉG A TUDÁSHOZ

Szabályszegés napi szinten történik az élet minden területén. S míg elérek a mondatom végéig, valahol valami történik. Legyen szó egy közúti balesetről, vagy lopásról. A szabály az szabály, és nem feltétlenül azért találták ki őket, hogy az emberek megszegjék. Méghozzá olyan emberek, akik roppant kreatívak, megnehezítve ezzel a dolgomat. Nekem mindenhez értenem kell. Nem csak a „jogot” tanulom, akármit is takarjon ez a szó. A lista végtelen, és sajnos nem mondhatom azt, hogy bocs, ez engem nem érdekel. Valahol egy törvénykönyvben ott lesz a helyes válasz. Ha nem is értek mindenhez, legalább tudom, hogy mit hol kell keresni. Vagy legalábbis van valami halvány elképzelésem. A sudokuban sincs előre megadva minden szám. Valahol el kell indulni, és minden négyzetbe be kell írni egy számot. Nem fókuszálhatok csak a négyesre, mert az olyan szimpi szám...

DAY 237: A CSÚCSON LENNI JÓ, DE ONNAN MÁR CSAK LEFELÉ VEZET AZ ÚT

Egy bizonyos pont után már nem ereszkedünk egy adott szint alá. De én mégis itt vagyok, ahol, és azon morfondírozom, hogy vajon mit tettem, hogy ezt érdemeljem. Hol rontottam el? Amerre az utam visz, kétségkívül egy csúszdára terel. Ami magában nem rossz. Ki nem szeret csúszdázni? Csakhogy ez egyike azoknak a csúszdáknak, amik szinte felégetik a bőröm, amíg végigcsúszom rajta. Imádnivaló.

DAY 238: A HALLGATÓK MINDENT TUDNAK. MINDENT.

Természetesen értem én, hogy a tanárok is hús-vér emberek. No de professzor úr, félmeztelen videó a YouTube-on? Az ilyenek gyorsabban terjednek a futótűznél, és nem kell egy atomfizikusnak vagy szuperhackernek lenni ahhoz, hogy valaki rátaláljon az ilyenre. Szóval, láttuk. S egy ilyen után már más szemmel nézzük a professzorokat.

DAY 239: ALVÁS VS. TANULÁS

Azokon az éjjeleken, amikor nem jön álom a szememre, azon töprengek, hogy basszus, annyi mindent megtanulhattam volna ennyi idő alatt, de ehelyett én csak álmatlanul forgolódtam az ágyban. Az egyetem két tevékenységet foglal magában. A tanulást és a lelkiismeret-furdalást, amikor nem tanulok. Reggelente pedig azon jár az eszem, hogy talán inkább aludni kellene tanulás helyett...

DAY 240: CSECSEMŐÉLETMÓD

Nekem megvan a pontos napi rutinom, és természetesen tartom magam az este összeállított listához. Olyan jó érzés kipipálni az elvégzett teendőket. Ádventi kalendárium, nap mint nap. De aztán rájöttem, hogy nem mindig megy minden a terv szerint. Vagy legalábbis nem az én terveim alapján alakulnak a dolgok. Nem jár minden nap végén csoki.

Szóval rájöttem, hogy a legjobb megoldás talán az, ha inkább a testemre hallgatok. Ez azt jelenti, hogy igenis fel fogok kelni hét előtt, mint mindig, mielőtt még megcsörrenne az ébresztő, de az is lehet, hogy már kilenckor ágyban leszek, másfél óra tanulás után. Aztán meg majd felkelek enni, és utána folytatódhat a tanulás.

Olyanná válok majd, mint egy baba. Csak játszadozás helyett nekem tanulással kell eltöltenem az éber perceimet. You win some, you lose some.

DAY 241: A GERMAFÓB MIZANTRÓP

A vizsgákra való készülés annyit jelent, hogy magányosan csücsükélek a szobámban a könyveimmel, és valamilyen módon igyekszem felfogni a tananyagot, amelynek bizonyos részei ismerősen derengenek, hiszen van, amiket már tanultam másik tantárgyakból. Szóval én és a vaskos könyvek, amik nem kevésszer okoztak véraláfutást az államon, amikor végső kínomban rájuk eresztettem a fejem.

Aztán meg eljött a vizsgaidőszak, és hamar megbántam, hogy emberek közé mentem.

Kezdjük a GSP-vel. A buszok nemcsak emberek szállítására szolgálnak, hanem kifejezetten egy négykerekű bacitelepről van szó, ahol az emberek számára ismeretlen fogalom az, hogy zsebkendőbe köhögjünk, nem pedig mások arcába. Nincs olyan messze az egyetem. Megéri egy kicsit sétálni. Nem árt senkinek sem, ha leszállok egy pár állomással előbb. No nem mintha képes lettem volna tovább visszatartani a lélegzetemet...

És akkor megérkeztem az egyetemre, ahol a korai órákban csak kevesen lézengtek a folyosókon. Beültem a terembe, amelynek az ajtaján fel volt tüntetve a nevem a többi vizsgázóéval együtt, és figyeltem, ahogy lassan megtelik a kicsi helyiség, ami hamar fülledtté vált a harminc hallgató számára. Az idegesen ordító csendet csak a köhintések zavarták meg, amik hamar komoly krákogássá váltak, és csak vártam a pillanatot, amikor az előttem köhögő lány a tüdejét is kiköpi. Egyszerűen nem volt elég ablak, amit ki lehetett volna nyitni. S így már nemcsak a vizsga miatt voltam ideges, hanem azért, mert valószínűleg ez is csak egyike lesz azoknak a teleknek, amiket majd betegen töltök.

Legalább a prof maszkkal az arcán jelent meg, elmondása szerint pedig ezt a mi érdekünkben teszi. De nem kell aggódni, nem hordozója semmilyen komoly, illetve modern vírusnak.

Szóval ha még nem voltunk eléggé idegesek, akkor egy maszkos nő nézett vissza ránk a szemüvegén keresztül, azt az érzést keltve, hogy rossz válasz esetén elveszítünk egy fogat vagy végtagot. Mindannyian néztünk már horrorfilmeket.

(Folytatjuk)

Képgaléria: