A fertőzés neve: Jó zene – Szubjektív élménybeszámoló a nyár legjobb négy napjáról

A péntek reggeli ébredés már korántsem ment olyan könnyen, mint az előző napon. A Készíts saját virtuális merchet és a Babitska workshop a kukába ment, a számomra igen kora hajnali, délelőtt 10 órai kezdés miatt. Suzanne Kobela képkiállítása viszont elég jól bemutatta, hogyan érzem magam, ezért újult ambícióval indultam a Malter Filmfesztiválra, de visszarángattak, mert bátorítanunk kellett az igen megfáradt, ekkorra már szinte a fesztivál professzionális hagymapucolójává képzett barátunkat.

A rekreálás helyszíneként az igen hangulatos Sástó büfé szolgált. Ez egy nem hivatalos része a fesztiválnak, amit ilyen időszakban többnyire kisajátítanak a zajongók. A kiszolgáló személyzet a szocialista idők jobb pillanatait, a füvön pihengető fekete rockerek pedig a régi Sziget-hangulatot elevenítik fel bennem. Miután legnagyobb bánatunkra meghallgattuk a társasággal a Junkies zenekar Tabu lemezének a felét, a tó csendjében szívtuk magunkba a pozitív energiákat, és a kacsák hétköznapi tevékenységeit tanulmányoztuk a kellemes nyári napon. Ahol kacsa, ott gyakran kacsató is. A Kacsatónia színpadon kissé katatóniás állapotban hallgattuk Zanzinger előadását. Nem tudom, ki ő, a muzsikája teljesen korrekt, számomra pihenéshez első osztályú zene, amit nagyon szeretnek a metálosok nem metálos barátnői, tehát nem én.

A Pixelplants fellépésére jelöltük meg ismét a területünket az Osztálykirándulás Színpadon. Természetesen róluk sem voltak előzetes ismereteim. A zene nekem kellemes kiskereskedelmi pop-new wave-re hasonlított, sötét tónusokkal. Egyedül az énekesnő színpadi viselkedése zavart, mert határozottan a 25 évvel ezelőtti diszkócsapatokat juttatta eszembe. Néha már annyira zavart, hogy inkább elfordultam, de nyomatékosítanám: itt a koreográfiáról beszélek, nem a zenéről és nem az énekhangról vagy bármi másról. Szerintem amúgy jó hangú énekeslány, csak a színpadi kiállása ront az összképen. Őket követte a szegedi (legyen) indie rock zenekar, az Artur. Róluk már többet hallottam, mindenki előre figyelmeztetett, nekem ez nem tetszene, kerüljem. Van ebben valami igazság, mert ugyan hallgatok ezt-azt, de ez a fajta alter-rock nem a kenyerem. Az Artur esetében a helyzet viszont más, mert rosszindulattal el lehetne őket intézni azzal, hogy egy hipster rock csapatról van szó, de ezek a srácok marha jól, hitelesen és profin zenélnek. Ezután nem is értem, miért kell annyi borzalom zenét hallgatni a magyar rádióadókon, amikor egy normális országban egy ilyen banda bármikor beférhetne a programba. Azt hiszem, ezt már sokszor megállapítottam a Zajon, másik fellépők hallatán is, sőt másik országról is.

A Lajkát már többször láttam, tetszik is, amit csinálnak, mindig egy kicsit más, kísérleti, változó, érdekes, függetlenségre törekvő, ennek ellenére inkább régi kedvenceim után iramodtam a Fanyűvő színpad elé.

A Molnár Róbert Band a múlt század végének egyik népszerű, dark-rock bandájának a maradványait takarta, akik árnyakként, egyre inkább a fényhez közelítettek, majd felszívódtak benne. Ha a szemem nem csalt, az énekes Molnár Róbert mellett az Árnyak eredeti gitárosa, Papp István szaggatta ki a riffeket a hangszeréből, emiatt nem is értem az MRB név szükségességét. Az igen korai időponthoz mért lelkesedéssel hallgattam a régi klasszikusokat, mint az Őszben, Azt akarom, a Jég, talán a Vétkeim, a Néma üzenet, és elhangzott pár MRB-szerzemény is, amik nem lógtak ki a régi Árnyak-dalok közül. Molnár Róbert kiváló frontember, a hangja és a lelkesedése is a helyén van. Arroganciája régen zavart, most inkább szórakoztatott, az igen kis létszámú, de lelkes közönséggel remekül kommunikált, az irónia és a szarkazmus között szépen egyensúlyozva.

Szépen múlt a nap, és mi maradtunk a Fanyűvő Színpad előtt, kitárgyaltuk sámán instruktorommal a legelborultabb friss zenei felhozatalt. Közben a kellemes gumifotelekről követtük az Agregatorék fellépését, akik továbbra is jóféle magyar sötét kemény fémet játszanak. Az ex- I Divine, ex-Testimonys Tóth Balázs agre-vendégszereplése nem lepett meg, rikító vörös Ossian pólójáért viszont minden elismerésem.

A következő produkció a Mayberian Sanskülotts volt, de sajnos nem kötött annyira le, inkább megnéztük a Devil's Trade fellépését, amit viszont el szerettem volna kerülni. Nekem tavaly is sok volt a drámázás. A Stereochrist zenekarból ismert Makó Dávid talán tényleg eladta a lelkét a ördögnek a tehetségért cserébe, emellett a látványterv is remek, szuperek a merch minták, de ilyen hosszú távon, este 10 órakor, az egy szál hangszerrel előadott dráma fokozása felért egy intravénás altatóval. Menedéket a fesztiválon kívüli csendben találtunk volna, ha nem szűrődött volna ki oda is a zene. A körülményeknek köszönhetően viszont véletlenül meglátogattuk a közösségi támogatásból megvalósult fényinstallációt az éjszakában, a lehetőségekhez mérten igen hangulatosra sikeredett. Itt aztán lehetett beszélgetni olyan személyekkel, akik mind egy közösségként tekintenek a Zaj-járásra. Egy olyan szervezetlen csoportot sikerül lassan kialakítaniuk a fesztiválszervezőknek, akik minden szinten bizalmat szavaznak nekik. Támogatók nélkül, de fontosnak tartják azt a kulturális életet, amit ez a fesztivál nyújt. A tavalyi év a Delta-színpadot hozta magával, az idén pedig a fényinstalláció is felépült.

A Sear Bliss fellépésére nagy lendülettel igyekeztünk. Az egyik legnépszerűbb magyarországi black metál banda a teljes első kiadványát-demóját, a Pagan Wintert adta elő, ami rajtam kívül igen sokakat megörvendeztetett (most szólok, hogy jövőre a Haunting lemezt várom). A bemutatkozó anyag rövidsége miatt több későbbi dal is belekerült a repertoárba, hallhattunk az új anyagból is dalokat, és a kimaradhatatlan klasszikusok is elhangoztak. Az öröm nem tartott számomra sokáig, mert a Devil's Trade okozta lehúzás igen korán nyugovóra küldött.

Most akkor a mai napba mindent bele kell sűrítenem? – gondoltam péntek reggel, ahogy ennek a pár napnak a befejezéséhez közeledünk, másrészt úgy érzem, alig csináltam valamit. A reggeli kávémat nem hivatalos irodalmi délelőttel és eszmecserével kötöttem össze egyik faházikóban. Hihetetlenek a munkamániás barátok, a fennmaradt idejüket a fesztiválokon is könyvrecenziókra szánják.

A Fekete Zaj közönségtalálkozója az egyik rendszeres program a fesztiválon. A bőséges vendéglátás jó alapot adott a beszélgetés kötetlenebb megkezdéséhez. Az idén volt miről beszélni, de a 2020-at jellemző hagyományos témák mellett sok más is szóba kerülhetett. Talán jövőre valóra válhat az idei programterv, de ez is bizonytalan, ahogyan sok minden más. Felszólaltak olyan személyek is, akik először jártak a fesztiválon. Hallgattunk egy kedves történetet arról, micsoda fenntartásokkal indulhat el egy tévesen gyanút fogott látogató a rendezvényre, majd micsoda kellemes fordulatok érhetik. Az emberek egy kicsit nem-normálisan nagyon is normálisak, jó hallgatóságra és beszélgetőpartnerekre akadhatunk, persze a buli és a jókedv sem áll messze az emberektől. A Moduláris eső és zivatar workshop egy érdekfeszítő előadás volt a zaj és a hang viszonyáról, vagyis talán a frekvenciákról meg egy csomó olyan dologról, amihez sajnos én nem értek, de a villamosmérnök barátom igyekezett mindent érthetően tolmácsolni számomra. Az elkövetkezőkben én nem tudom, mit és hogyan bénáztunk össze, de sikeresen lemaradtunk a filmvetítésről, a bábszínház-előadásról, de még a Háttérzajról is. Mindezt úgy, hogy mindenhova elindultunk (nagy hátbaveregetés), de sehova sem értünk oda, mindeközben legalább öt sört a földanyának adományoztunk.

A szombati nap igen feszesre sikeredett, ami az őrlős fémzenét illeti. A Devil Seed koncertje alatt éppen interjúztam a színpad közelében, ezért semmit nem láthattam a bandából, de lehengerlő doom zenéjüket nagyon élveztem. Nagyon markáns női vokál, földbe döngölő alapok, hibátlan muzsika a kora délutánban. Őket a szegedi Boru követte, sludge metáljuk igen sokkoló volt a napfényben, és remek kontrasztot képezett a derűs időhöz.

Időközben a Kacsatónia színpadot is meglátogattuk, ahol akusztikus előadásban hallhattunk dalokat a Clue és az Autumn Twilight frontemberétől. Felcsendült néhány grunge klasszikus, sőt még Joey Ramonessal is találkoztunk.

Jól van a srác, elmenekült a sztárélet elől, Refusedot hallgat, és Gyöngyösön múlatja a napjait.

Az Osztálykirándulás színpad határozottan magához szegezett, de már csak lázadásból is elmentem más zenét is megtekinteni az Angerseed brutális death metál produkciója közben. A nagyszínpadon az Ultranoire a nyolcvanas évek szinti-pop hangulatát idézte fel. A kéttagú zenekar számára kissé nagy volt a színpad, és a számomra nosztalgikus zenére valószínűleg későbbi órán jobbat tudtam volna lazulni.

Az éjszaka hátralévő része nem volt esti mese. Kezdve azzal, hogy az Angerseed és a Kill With Hate mintha csak techinkás brutál death metál párbajra hívták volna ki egymást. Nem szokásom koncerten azt nézni, hogy ki mit, hogyan zenél, itt viszont főleg ezt tettem. A dobverők forgácsolódtak, a pengetők koptak, a szélvész tempótól a fejem leszakadt. Ezt követően, a Black Nail Cabaret sötét hangulatú, ugyanakkor fülbemászó dallamai engedtek levegőhöz jutni. Koncertjükhöz először volt szerencsém. Mindig lemaradtam róluk, de tudtam, „nemszar”, ekkora színvonalú profizmus viszont azért meglepett. A színpad, a zene, a hangzás, az előadásmód mind egyben volt.

Sajnos nem néztem végig, mert az Ahriman koncertjét sem szerettem volna kihagyni. Egy időben gyakran megfordultam a fellépéseiken, az utóbbi időben viszont elég szűkmarkúak a élő megjelenésekkel. Az előző két „osztrándulós” bandához képest szinte heavy metálnak hatottak, közérthető dalszerkezeteiknek köszönhetően. Lédeczy Lambertet, a zenekar énekesét dobosként is ismerhetjük más bandákból, ezt a tudását immár az Ahrimanban sem rejti véka alá. Szenti Árpád amúgy igen profi dobolását ő is kiegészíti egy (tudomisénmilyen) ütős szetten. Érdekes hangulatot kaptak a dalok, talán a sámán-lüktetés által, a gitáros srác szólói is adtak hangulatlöketet a daloknak az amúgy eléggé fagyos hangulatú muzsikához.

A fesztivál „miafaszomez” zenekarja a Divided volt. Arról, hogy ez mi, lehetne vitatkozni, és arról is, hogy jó-e ez, és szüksége van-e a világnak rá 2020-ban. A közönség számából ítélve talán igen. De bennem nosztalgikus könnycseppeket ébresztettek, rám tört a kamaszkorom, a 2,3,4-es Bon Jovi-lemez, mire kijózanított egy mellettem álló, hogy „azokazé” korrekt cuccok. Ehhez jön egy kis Dragula korszakos Rob Zombie, és talán nem is lenne baj, ha nem öntenék le egy adag G. I. Joe-Transformers-mázzal az edzőteremből érkezett fiúkat, akik amúgy ügyesen nyomták a dalokat, amik haraptak, mint egy házi macska a diszkóklubban. Ha a nemlétező ötéves lányom Divided-rajongó lenne, elégedetten és bizakodva fogadnám érdeklődését, persze reménykednék ízlése továbbfejődésében. Lényegében profi cucc volt, de tiszta szirupos popzene, amit a fémzene műfajának hangszerein nyomnak. Ami engem illet, még mindig inkább ez, mint egy Leander vagy AWS.

Azonkívül, hogy mégis lett idén Zaj, szombat éjszakáig nem tudtam, mi lesz a szervezők legnagyobb ötlete idén. Szerintem sokan egyetértenek azzal, hogy ez a Freak Fusion Cabaret cirkuszi produkció szerepeltetése volt a nagyszínpadon. A lélegzetelállító mutatványokat humoros előadással vegyítették, jó háttérzenével. A mutatványos társaság igazi vastapsot kapott.

Életem első dark koncertje a Voyage zenekar 1997-es fellépéséhez kötődik a Sziget Fesztiválon. Nem tudtam, mire számítsak, mert majd negyedszázad távlatáról beszélünk, de sajnos olyan technikai malőrök történtek a koncert elején, amik elég alaposan megtörték a hangulatot. Amennyire tudtam, élveztem a fellépést, de kissé csalódott, felemás érzésem volt, akárcsak a két nappal ezelőtti Slogan-koncert esetében.

Időközben belelestem a Lazerpunk nagyszínpados synth-wave produkciójába. Nekem egyszerű tuci-tuci zenének hatott, minden nagy csoda nélkül. Most ez a hangzás a divat, pár éve a dub-step hódított és eltűnt, itt is azt látom problémának, amit az előző műfaj esetében: hosszú távon unalmas. Többet talán azért vártam, mert valamiért azt hittem, lesz élő dob, valamilyen hangszer, ami valamit hozzáad a fellépéshez, de nem.

A fesztivál utolsó koncertjére már kissé kapatosan vergődtem be a sok kapatos egyén közé. Ez természetesen a Pornography, The Cure tribute band fellépése volt. Ekkorra már kiürítettünk minden égetett szeszes nedűt a megfelelő helyekről, jöhetett a zenei legendák Live at Orange koncertjének magyaros változata. A fellépéshez annyi hozzáfűznivalóm lenne, hogy az énekes egyre inkább Robert Smith-es minden szempontból. Remek lezárása volt a fesztiválnak. Az after partyt inkább kerültük, elég rázósnak ígérkezett a másnap.

Az is volt. Négy órán keresztül szedtem össze a cuccaimat, amit normál esetben 20 perc alatt kellett volna. Viszont ellentétben másokkal, legalább összeszedtem, nem a kinti kocsmázókat hívtam segítségül. Ilyen ez, amikor te szovjet komcsi sátrakon gyakorolsz, aztán egyszer csak jön a nyugati ötperces technika. A határra érve igencsak úgy nézhettünk ki, mint akik valami narkós feszkón voltak, de álltam volna elébe a karanténnak is, megvolt, amit akartam.

Összességében az idei Zaj egy csoda volt. Az étel-italkiszolgálás igencsak akadozott, de ez a körülmények hibája. Elszoktam a budapesti kávé- és sörártól is, a Sopronit sem szeretem, viszont minden nagyon jólesett, úgy, ahogy volt. A biztonsági intézkedések megvalósulása is sikeres volt, minden gördülékenyen működött. A megelőző kaotikus állapotok miatt csúszhatott el pár időpont a programfüzetben, túléltem, de nem is akkora terület ez, ahol örökre elveszhet az ember. A hangulat fantasztikus volt, érdekes zamata volt a levegőnek ebben a pár napban. Aki ott volt, az győzött. Igaz, kis győzelem ez egy nagy káosz felett, de sokat adott mindenkinek, aki ott volt idén.

Fotók: Bands Through The Lens

(Vége)

Képgaléria: