DAY 292: KÉREM A KÖVETKEZŐT!

Orvosi látogatás. Már akkor megbántam, hogy elhatároztam, orvoshoz megyek, amikor megszületett bennem a döntés, hogy orvoshoz megyek. Nagyjából tisztában voltam azzal, hogy most csakis koronám lehet, más betegség pedig nem is létezik, mindannak ellenére, hogy a tünetek valami egészen másra, egy hétköznapi problémára utalnak, ami naponta több áltozatot követel, mint az aktuális vírus.

Értem én, hogy nem könnyű orvosnak lenni, főleg nem olyan pillanatokban, amikor valakivel rossz hírt kell közölni. Feltételezem, minden orvosnak meg kellett találnia a módját, hogy hogyan mondja meg a betegnek a legfájdalommentesebb módon a diagnózist. Amit nekem mondott az orvosom a szemüvege felett átnézve, az megfagyasztotta bennem a vért, annak ellenére, hogy kellemesen meleg volt.

Csak annyit mondott, hogy az orvosok nagy része a vásártéren van, és vegyem figyelembe a jelenlegi helyzetet. Oszt dögöjjé' meg, kérem a következőt. Nem volt gond a sorok között olvasni. Visszakaptam a papírjaimat, majd jött is a következő.

DAY 293: KORONA SZITU

Gondoltam egyet, felelősségteljes polgárként, mondom, elmegyek én is tesztelésre. A tünetek magától értetődőek voltak, hát hallgasson meg egy orvos is, adjon egy-két jó tanácsot, és mondjon valami olyat is, amit még nem hallottam. A híreknek és az internetnek köszönhetően pedig nem sok ilyen dolog maradt. Ilyen ez a 21. század.

A nővér rámnézett, lekislányozott, és nagylelkűen megengedte, hogy én magam döntsem el, van-e lázam vagy nincs, azután pedig a kezembe nyomott egy űrlapot, amin csak a cipőméretemet nem kérdezték meg, meg azt, hogy mikor veszítettem el a szüzességemet. Sok sikert annak, akinek majd éppen az én macskakaparásomat kell elolvasnia, hiszen futtában biggyesztettem oda a válaszokat.

És akkor eljött a nagy pillanat. Bementem az orvoshoz, s naivan azt hittem, hogy kezdetét veszi az öt perc hírnevem. Elsoroltam a tüneteimet, az orvosnő meg lazán megkérdezte, hogy minek jöttem. Magányos voltam, csak dumcsizni akartam, ezért elhatároztam, hogy átvágtatok a városon, kivárom a soromat, és majd egy teljesen ismeretlen orvossal elkávézgatok. Kellett nekem felelősségteljes felnőttet játszani!

DAY 294: EGYSZER FENT, EGYSZER LENT

Ez az egész egyetemesdi egy komoly erőpróba és az önmagamba vetett hit folyamatos megkérdőjelezése. Nem mindig a legszorgalmasabb vagy a legerősebb győz. Az ember pedig felteszi magának a kérdést: bírom én ezt? Menni fog? Kell-e, vagy akarom-e én ezt egyáltalán? Nem mindig tudok magamnak pozitív és biztató választ adni. Vannak dolgok, amikre aludni kell egy éjszakát, vannak dolgok, amikre meg kell érni. Mindenesetre, a felsőoktatás olyan, akár egy hullámvasút. Ki kell fizetni a belépődíjat, hogy felengedjenek, félelmetesnek is tűnik, hiszen előtte már hallottunk egy csoportot sikítani. A különbség csak az, hogy itt a zuhanás sajnos nem a dolgok legjobb része. Az sincs kizárva, hogy valaki majd a nyakunkba hány. Majd csak a végén jövünk rá, hogy ha nehéz volt is és megis rémített, voltak jó pillanatok, szép emlékek.

(Folytatjuk)