Az előző cikkek megírása és megjelenése után, visszaolvasva ezeket, egy pici lék maradt a gyomromban, mert lehet rajta nevetni, le lehet írni, hogy hogyan éltük meg, lehet beszélni a tanulók típusairól, a legfontosabb részét viszont nem említettem – ez pedig a következmények.

Mélyen magamba nézve szomorúan ért a felismerés, hogy az online oktatás bevezetése óta tulajdonképpen másfél év telt el, és ha valaki megkérdezné, hogy valójában mit is tanultam meg ezen „hosszú” periódus alatt, nemigen tudnék kézenfekvő választ adni.

És milyen szomorú belegondolni: másfél év csak úgy elszállt, és vissza már sosem fog jönni.

Lehet azt mondani, hogy aki megtanulta rendesen a tananyagot az online oktatás alatt, annak semmi problémája nincs, de ez nagyon is cáfolható.

Most, az iskolába visszatéréskor jöttünk rá, mennyire el vagyunk maradva.

Az osztályunk szeptembertől a harmadikat kezdi, szép lassan nyakunkon az érettségi és a továbbtanuláshoz szükséges ilyen-olyan vizsgák.

Nagyon sok olyan dolog kimaradt ez alatt a másfél év alatt, amit meg kellett volna tanulni, de szűkíteni kellett az anyagot a tanároknak is, és természetesen a többség közülünk sem volt hajlandó itthon teljes erővel erre fókuszálni.

És ez csak a mi korosztályunk... Volt szerencsém beszélgetni egy idén érettségiző diákkal, és elmondta, hogy az ő évfolyamában is teljes a fejetlenség, gőzerővel tanulnak mindent, és megemlítette, hogy ők is azt érzik, amit én: másfél év kiesett a tananyagból, és magából az életből is.

Nehéz a visszatérés.

Elszoktunk a komoly tanulástól, és ijesztő, jelenleg mennyire motiválatlanul állok a talpamon, a számonkérések, amik most történnek, a vicc kategóriába tartoznak abból a szempontból, hogy mindannyian ugyanazt érezzük – csak legyen már vége.

Sosem éreztem ekkora egyetértést az osztályban, mindenki ugyanazzal a problémával küzd.

Senkinek sincs motivációja, senki sem képes rávenni magát arra, hogy komolyabban tanuljon, s ha igen, akkor nagyon sok szenvedés árán.

Sok szórakozást nyújtott ez az egész online oktatás, de közben mindenki elveszített magából egy darabot, amit nagyon nehéz lesz visszaépíteni, hisz kilenc évig úgy éltünk, hogy folyamatosan terheltek minket, stressz, majd szünet, megnyugvás, és ezek ismételt sorozata.

Ez viszont teljesen más: nem érezzük a nyomást, a győzni akarást, a tanulás iránti vágyat.

Csak a stressz maradt meg az előző időszakokból, ami most a jövő miatt van bennünk.

Ha egy kicsit magamba nézek, azt kell mondanom, hogy most veszítettem el magamat a legjobban valaha, pedig mennyi időm volt a saját lelkem pátyolgatására!

Mondhatni, voltak szép pillanatok a történetben, egy ideig mindenki gondtalanná vált, de hatalmas űr keletkezett a jövőképünkben.

A nálunk idősebbektől is, akik már nem tanulnak, folyton azt kapjuk, hogy mennyire jó lehet nekünk, ők is mindig ezt szerették volna. Aki nem színkitűnő itt, az világtalan, de mit ér a „színkitűnőség”, ha nem tudjuk, hogy mi lesz velünk két év múlva!

Nem is éri meg vitázni erről senkivel, aki nem vett részt benne, hisz nem értheti, és ahogy a mondás is tartja, mindenki a saját nyomorának a zsákját hordja a vállán.

Ennyit szerettem volna megosztani erről az időszakról, felesleges már róla többet beszélni, és hogy egy kis közhelyet is elpufogtassak: „majd meglátjuk, mit hoz az élet.”

Képgaléria: