Ha az ember biztosra akar menni ezekben a tervezésre alkalmatlan hónapokban, és pontosan ugyanúgy szeretne utazni, ahogy a békeidőkben, tényleg mindenféle extra sallang nélkül, akkor egyértelmű, melyik égtáj felé kell indulnia: délre. Habár mehet éppenséggel nyugatra is, hiszen Mexikó tárt karokkal várja a látogatókat, de számunkra egy árnyalatnyival talán mégis kézenfekvőbb Albánia és Macedónia (és helyi tanácsokra itt mellőzném is az Észak- előtagot, bízva benne, hogy nincsenek nagy számban görög olvasóink).

Míg a világ többi része csak visszaesést és válságot lát a járványban, ez a két, leginkább elfeledett és lesajnált balkáni ország, úgy tűnik, lehetőséget is, hiszen mi vonzóbbat is lehet most kínálni az utazásra vágyó közönségnek, mint hogy mindenféle macera nélkül beutazhatnak hozzájuk. Ennél jobb alkalmuk sohasem lenne a kitörésre, maguk felrajzolására a turisztikai térképre, bár szép számmal akadnak a helyi lakosok között, akik szerint sokkal inkább a politikai elit felelőtlenségét és alkalmatlanságát mutatja ez a hozzáállás így, a pandémia közepén.

Hogy hosszú távon is lesz-e turistamegtartó hatása ennek a furcsa „kampánynak”, azt még nem lehet tudni, de a koronamenekültek tömegét ez most a legkevésbé sem érdekli. Persze egymást taposó ázsiaiakra, élettől nyüzsgő hostelekre így sem kell számítani, de az a többnyire a 20-as, 30-as éveiben járó hátizsákos réteg, amely tagjaiba az ember lépten-nyomon belefut ezekben az országokban, mind azt állítja, a világban zajló őrülettől való eltávolodás miatt szökött a Balkánra.

Én is így tettem, 2021 első hónapjaiban előbb Sarandában, majd Ohridban berendezkedve. Egy ponton azonban még itt is elvesztettem az abba vetett hitem, hogy a világ vissza fog találni a megszokott kerékvágásba, amikor áprilisban egy hétre, a parlamenti választások környékén még Albánia is lezárta a Macedóniával közös határait. Ezt én az egész koronavírus-járvány szimbolikus mélypontjaként könyveltem el. Mondjuk, abból a szempontból mégsem bántam annyira, hogy éppen körbebiciklizni készültem a két ország között húzódó Ohridi-tavat, az út pedig a Vajdaságban nevelkedettek ízlésének egy csöppet túl sok emelkedőt tartogatott, így a még durvább szintkülönbségekkel ijesztgető nyugati oldalra szerencsére már nem kellett átmennem, és ráfoghattam mindezt a rendszerre.

A városokban mindenesetre egészen normális az élet, ezek a népek szerintem úgy vannak vele, hogy volt nekik épp elég bajuk eddig is, ezért jogot formálnak maguknak a koronavírus figyelmen kívül hagyására. Azért ha valaki csak a külvilág felé kommunikált szabályokat olvassa, okkal bizonytalanodhat el, hiszen nyitott határok ide vagy oda, még az albánoknál és a macedónoknál is kötelező utcai maszkviselésről szól az állami direktíva. De a gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy ha letolt maszkkal sétálunk el a rendőr mellett, ahelyett, hogy megállítana és megbüntetne, inkább villámgyorsan a szeméig húzza a szintén állig letolt saját maszkját, nehogy megfertőzzék őt ezek a jöttment külföldiek.

Ami pedig végképp mindent felülír errefelé, az az ortodox húsvét: míg más országokban egy ünnepnap közeledtével még szigorúbb zárlatot rendelnek el, Macedóniában a legszentebb vallási ünnepen még a koronavírusnak is visszavonulót kell fújnia, a húsvét ugyanis egyszerűen nem értelmezhető tömegnyomoros, gyertyagyújtós, puszilkodós éjféli mise nélkül. Egy ilyen éjszakai feltámadásünnepbe csöppenve azonnal megértettem, mi váltotta ki a kompromisszumot nem ismerő pravoszláv egyházi vezetőket tizedelő vírusterjedést egy évvel ezelőtt…

No de jön a nyár, vigyázzatok magatokra, bárhol lesztek, és bízzunk benne együtt, hogy őszre már nem kell ilyen című cikkből több epizódot írni. Kivéve ha valamelyik határon elfogadják ezt a cikket a vakcinaigazolás alternatívájaként, mert akkor nagyüzemi gyártásba kezdek, és meggazdagszom, mint a maszkgyártók.

(Vége)

Képgaléria: