Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2021. Novella, 3. hely

Real time game

Gyakran irigykedünk az idősebbekre, mert úgy hallottuk, régebben minden más volt, még a fiatalok közösségi élete is. Azt mondják, észrevétlenül, nagyon gyorsan változott meg minden, és azt, hogy milyen volt akkor, már csak mesékből ismerjük. A nálunk tíz évvel idősebb generációnak is teljesen más volt az élete, mint a miénk, sokkal jobb, pedig nekik is volt már internetjük, viszont az akkori tinédzserekben még volt valami csízió, ami bennünk már szinte semennyire sincs meg. Egyszerűn mi annyira ellustultunk az internet nyújtotta kényelem miatt, hogy csak a kisujjunkat mozgatjuk. Ráadásul, mivel mindent az interneten keresztül beszélünk meg, nincs is szükségünk arra, hogy találkozzunk egymással. Azt mesélik, hogy a barátkozás még tíz éve is úgy működött, hogy elmentél a barátodhoz, felcsengettél hozzá, kihívtad, megbeszéltétek egymással a gondjaitokat, örömeiteket. Mi meg már csak ráírunk egymásra, és üzenetben beszélünk meg mindent. Ez azért sem jó, mert sokkal nagyobb rá az esély, hogy félreértünk valamit és jól megsértődünk egymásra, hiszen nem látjuk a másik fél reakcióját. Azt is mesélik, hogy a kétezres évek elején, amikor egyre jobban elterjedt a graffitikultúra Szabadkán, a 86-os generáció az ideje nagy részét még barátkozás gyanánt együtt töltötte, vázlatrajzokat készítettek, az utcákon bandáztak, akciókat terveztek, este pedig rajzoltak a falakra. Ma már nincs ekkora összetartás a fiatalok között. Az ismerőseim, barátaim, osztálytársaim nagyon nagy részének abból áll a szabadideje, hogy számítógép előtt ül és játszik, vagy az Instagramot és a Facebookot pörgeti a mobilján. Ha én is ezt tenném, több szempontból is megviselne, magányossá válnék testileg-lelkileg. Nemrég beszélgettünk is erről a témáról a nagybácsimmal. Az ő szavait idézve, az egész Bajai út az ő területük volt, ott játszottak az ötödik kerület gyerekei, pár utcával arrébb pedig már a hatodik kerületi gyerekek birodalma kezdődött. Ez nekem olyan misztikusan hangzik. Mesélte, hogy egész nap kint játszottak, csak akkor mentek be a házba, amikor megéheztek. Kentek egy-két kenyeret, és már folytatódott is minden. Nagyon szép gyerekkoruk volt, így mondta. A meséiből ítélve tényleg az lehetett. Szinte irigykedve hallgatom mindig.
Természetesen a barátaimmal jelenleg mi is azt a nagyvárosi életmódot próbáljuk követni, amit minden velem egykorú követ, de lavírozunk. Átkacsintgatunk a régiek birodalma felé is. Szerencsére a mi Szabadkánk egy nagy játszótér, elég nagy szabadsága van egy fiatalnak, egyaránt elérhető a városi feeling, és ugyanúgy a külvárosi is, de mint kiderült, a régiek közé is visszatérhetünk.
Tavaly egész évben egy külvárosi elhagyatott katonai bázis felkutatásán fáradoztunk a barátaimmal, úgy nézett ki ott minden, mintha megállt volna az idő. Általános iskolás éveim közepe felé hallottam erről a városrészről először, rengeteg teória keringett a környékről, hogy mi minden történt ezen a helyen. Talán 2017-ben lehetett, amikor először elhatároztuk pár osztálytársammal, hogy elindulunk felkeresni. A bázis legelérhetőbb pontját próbáltuk először megcélozni, ami a Szegedi úttól egy köpésnyire található. Itt egy akadálypálya van, amin a katonák gyakorlatoztak régen. Miután megtaláltuk, időnként mi is kijártunk ide tornázni. A pálya mellett egy laktanya maradványai árválkodnak, no ez a laktanyarom is a kedvenc tartózkodási helyünkké vált. Például kutatásokat is végeztünk itt, 2019 elején az egyik épület falaiba vésett neveket, dátumokat kezdtük megfejteni, feltérképezni. Egyik nap, éppen zenét hallgattunk, nagyjából délután három óra lehetett, a véseteket nézegettük. Hangosan olvastam, betűztem az egyiket. „Már csak két nap van hátra.” Amint ez elhangzott, lehalkult a zenénk, és egyszerre arra lettünk figyelmesek, hogy megjelenik pár igazi katona, és afelől érdeklődnek, mit keresünk mi most itt. Ijedtünkben megfutamodtunk, vagyis elkezdtünk futni a közeli mező felé, amit úgy alakítottak ki, hogy az háborús vidéket szimuláljon. Februári nap volt, az előző napokban esett a hó, és a hóból is maradt még egy kevés itt-ott. Mászkáltunk, csúszkáltunk a dombokon, míg egyszer csak rábukkantunk egy föld alá beásott épületre vagy föld alá süllyesztett épületre, nem tudom, de mindenesetre ez egy fegyverraktár volt. Ott is állt egy katona, ő viszont már nem érdeklődött a kilétünk felől, hanem mind a hármunknak a kezébe nyomott egy fegyvert, egy iránytűt, és közölte velünk, hogy kelet felé menjünk, ott lesz egy katonai lőtér, majd ott gyakoroljunk lőni mi is. Képeket szerettünk volna készíteni, de egyikünknek sem működött a telefonja. Egymásra néztünk tanácstalanul, nem értettük, mi történik. Gyanakodva, de elindultunk, a hó néhol még ropogott a cipőnk alatt. Nagyjából tíz perc séta után egy magas domb következett, nehezen, de felmásztunk a tetejére, és megláttuk az ötven méter hosszúságú egyenes pályát. A domb tövében, a pálya mellett egy épület állt. Két férfi fogadott, mindannyiunk számára egyenruhát is biztosítottak a fegyverek mellé, majd elkezdődött a lövészet. Ropogtak, sültek el egymás után a lövések, úgy éreztük magunkat, mintha egy filmben lennénk. Miután ennek vége lett, azonnal kaptuk is a további utasításokat. Északnyugat felé navigáltak bennünket, egy bunkeren keresztül kellett eljutnunk egy katonai farmra, ami a következő célpont volt. Megindultunk, már kissé fáradtan, de kíváncsian. A bunker bejárata sötét volt, ide zseblámpák is kellettek. Bent hideg, iszonyú hideg fogadott, de hajtott bennünket a kíváncsiság. Ezen a bunkeren csak át kellett haladnunk. A kijáratánál egy csatorna volt, a távolban pedig egy mozgó tankot láttunk, hallottunk a fák mögött. Pár perc séta után rátaláltunk a főépületre, ahol kedvesen fogadtak bennünket. Megmutatták a tankokat is, körbevezettek a farmon, voltak itt silók, istállók, de mivel már sötétedett, le kellett sátoroznunk valahol. Kerestünk egy nyugodtnak tűnő helyet, ott letelepedtünk, a farmtól két percre. Szerettünk volna megpihenni egy órára, de több lett belőle, s mivel este volt, végül el is aludtunk, igaz, nehezen a nagy izgalomtól. Másnap reggel a tankok motorjának morgására ébredtünk, egy hatalmas tankot navigáltak ki éppen a hangárból. De hamarosan mi is utasítást kaptunk, össze kellett pakolnunk a cuccainkat, és három tankot kellett beparkolnunk a rejtekhelyére. Nehezen, de beindítottuk a monstrumokat, régi, hetvenes évekbeli tankok voltak, majd pár perc alatt oda is értünk velük a megadott helyre. Az épület falán, ahova érkeztünk, egy érdekes feliratot vettem észre, közelebb mentem, hogy elolvassam, betűztem. „Már csak fél nap van hátra.” Valahonnan ismerős volt ez a mondat, de akárhogy gondolkodtam, nem jutott eszembe, hol láttam hasonlót. Hiába törtem a fejem, nem ugrott be, de mennünk is kellett, nem időzhettünk ott tovább. Aztán egyik rejtekhely mellett megláttuk a radart. A radar nagyon magas volt, nagyjából négy méter lehetett, és bámultuk, ahogy jobbra-balra forog hipnotikusan, miközben fülsiketítő hangot hallat. Aztán nem éreztünk semmit, nem emlékszünk semmire, minden elsötétült köröttünk, jött egy zuhanás, ami nagyjából öt percig tartott, de több órának tűnt. Majd újra megszólalt a zene, kinyitottuk a szemünket, és a laktanya maradványai közt találtuk magunkat. Katonáknak, tankoknak még a nyomuk sem volt sehol. Azóta sem tudjuk, mi volt ez az egész, tényleg megtörtént-e ez velünk, vagy csak átléptünk egy időkaput, esetleg mindannyian valami furcsa álomba keveredtünk – no de ez utóbbi a legvalószínűtlenebb verzió.
Egy biztos, ha legközelebb is találnánk egy falfeliratot, ha megint sikerülne valahogy elkapnunk az óra mutatóját, ismét visszatekernénk negyven évvel korábbra.