:

Tóth Szilárd

:

Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2021., humoreszk, 2. hely

 

Próbák között elütni az időt

 

Vasárnap ülök a lakásomban, és aludni próbálok, mert vasárnap igazán így illik. A parlamenti indiánok telefonáltak.

– Halló – mondtam illedelmesen, de meglehetősen fáradt hangon.

– Halló, kérem, itt a parlamenti indiánok beszélünk.

– Itt meg én beszélek – mondtam, mert hirtelen elfelejtettem, mi is ilyenkor a módi, bemutatkozás, satöbbi – Mit parancsolnak?

– A központi Gazdasági és Erkölcstani Hivatal húsfeldolgozási székéről telefonálunk, mert a parlamentben már nem volt hely – eddig a pontig azt hittem, félrehallok, végül is most léptem elő alfából, és part menti indiánokat mondtak, de ez így már másképpen fest. Folytatták:

– Mi, a parlamenti indiánok, arra gondoltunk, hogy a fővárosi színházban előadást szükséges tartani termodinamikából. Ebből hiány van ott. Mostanság.

– De én nem vagyok termodinamikus.

– Magára gondoltunk, mi, a parlamenti indiánok. Kedden reggel nyolc – azzal letették a telefont. Igazán egyoldalú purparlé volt.

Kedden hét ötvenkor jelentem meg a színház ajtaja előtt. Nekem, aki jó, ha 11-re bevágódok a munkahelyemre, tanulmányi jellegű volt látni, hogy ilyen korán is vannak emberek az utcán. De nem annyira sápadtak, mint az, aki reggel hétkor termodinamikával a kezében ül a villamoson. Hónom alatt a két nap alatt beszerzett Termodinamika I. és II. és a Feladatgyűjtemény és segédlet a műszaki hőtan I. tárgyhoz könyvek. Úgy álltam a színház udvarában, mint az első nap a teátrális iskola előtt. Mindehhez hozzácsaptam azt a minimális tudást (műszakilag alig lehetett egy négyzetcentiméter az agyterületemből), ami a termodinamika mint fogalom alá vagy fölé, esetleg mellé van rendelve. S ha mellé is, attól jó távol.

Beléptem a színházba. Egy varázslatos aula fogadott, márvány és amit akarok. Kis eligazítást kértem a portástól. Azt mondta, már tudják, hogy jövök, és hogy menjek be a nézőtérre, még próba van, de lassan végeznek.

– Ilyen korán is próba van? – érdeklődtem. Szimpatikus ember volt.

– Van, van. Ezek már szinte itt laknak… Csak takarítanának maguk után.

– Maga hova valósi? – kérdeztem, mert nem akartam illetlennek tűnni, fontos az intelligens beszélgetés kezdeményezése.

– Ide, a színpad alá, a súgólyukba.

– De hát honnan származik?

– Onnan, kérem. Én már ott születtem a súgólyukban. Anyámra ott jött rá a szülhetnék. Mit volt mit tenni? Meg ott is lakok. Kicsit szűkös, de megszoktam. Már anyámék is ott laktak, ükapám az első Bánk Bánban volt súgó. Kicsit zajos, mondjuk, szombaton, amikor nekem szabadnapom van, a művész urak meg ugrálnak. De hát nem lehet minden lakás összkomfortos.

Már lassan vége a próbának, mennem kellett. Illedelmesen elbúcsúztam, majd még találkozunk – mondtam, és vidám bajuszkájával visszaintett.

Nagy volt a nézőtér és a színpad. Igazi fekete parketta és díszlet. Ordítóan vörös nézőszékek. A fekete díszlet mindig impozáns. A színpad közepén egy társulat reggelizett. Egy fahengert ültek körül, és arról ettek, cseverésztek, kávét szürcsöltek. Nem vették észre, hogy megjöttem. Megköszörültem a torkom, bár én itt vendég vagyok. Csak finom eleganciával. Nem hallották. Ment a vidám csevej és a reggeli. Mint egy barokk festmény. Már hangosabban köszöntem. „Jó reggelt!” A fahenger főjéről egy őszes, vékony úr szólalt meg.

– Mit parancsol? Eltévedt?

Egyre inkább zavarban éreztem magam.

– Én a termodinamikáért vagyok felelős. Órát tartani jöttem, kérem.

Mindenki kapkodni kezdett a feleszmélésben. Fénysebességgel pakolták el az apró fahengerről az ételt. Egyik pillanatban az őszes úr, a rendező, egy sárga rongyot rántott elő a zsebéből, és letörölgette a hengert, róla a kenyér- és sajtmorzsákat. Aztán a fahengert a térde alá csavarta. Furcsa is volt, hogy olyan bicegősen állt fel, de már bizonyos, hogy falábú. Elindult az ajtó felé, s egyben felém is, mert neki itt nincs dolga már.

– Önnek falába van, kérem – mondtam, mint kislányos zavaromban a megállapítást, mire megállt, megsimította a vállam, s csak annyit mondott:

– Nagyon kell vigyázni, édes apucikám…

Mire a színpadra értem, a színészek már rendesen ültek az addigra szépen odakészített székeken. Még mocorogtak, mire az egyik cingár, szőke színészkezdő felállt:

– Elnézést, a Jóska előre ülhetne?

– Miért nem kérdezi meg maga a Jóska? – érdeklődtem.

– Mert nem tud magyarul – meg voltam kicsit lepve.

– Hát üljön, ha úgy gondolja!

Ferenc József osztrák császár felállt, és finoman az első sorba ült. Nem volt megszokott látvány a császártól egy fekete rövid ujjú felső és egy mackónadrág. A cingár látta rajtam, hogy meg vagyok lepődve, de megnyugtatott, hogy a Jóska csak vendégszínész, majd az évad végére visszaviszik Ausztriába. Egy fehér táblát tolt mögém a technikus, és fekete, zöld és kék filceket nyomott a kezembe.

Nagy cím: Bevezetés a termodinamikába, alcím, Termodinamikai alapfogalmak. Eddig megy. Nem akartam, hogy úgy lássák, nem értek hozzá, feltettem a dzsóker kérdést, hátha rágódnak rajta egy fél órát, és majd akkor csak a másik fél órát kell kitöltenem valahogy.

– Önök mit gondolnak, mit jelent az, hogy termodinamika?

– Hőtan – mondta vékonyka hangon egy barna hajú, fiatal színésznő.

– Igen, de mi az a hőtan? – tettem fel kérdésnek álcázva, bár nem igazán tudtam, hogy mi kéne legyen a helyes válasz, csak sejtéseim voltak.

– A fizika hőjelenségeivel foglalkozó terület.

– Kiváló, kollegina, kiváló! Tud-e esetleg valaki egy hőjelenséget mondani?

Egy idősebb színész válaszolt, igen büszkén és erélyes hangon:

– Például a kristályszerkezeti átalakulások.

– Nagyon jó! És még? – azzal felkaptam a Termodinamika I. tankönyvet, és megpróbáltam kikutatni a kristályszerkezeti átalakulásokról szóló fejezetet, hátha fel tudom venni a tempót. Persze megfelelő álcával. Ehhez az kell, hogy az ember tudjon felvenni egy olyan arcberendezést, ami elegendő tudálékosságot közvetít a hallgatóság felé. Hogy ne fogjanak szagot.

– Hősugárzás – mondta egy fiatal színésznő. – Az abszolút fekete test egységnyi felülete által egységnyi idő alatt kisugárzott összes energia az abszolút hőmérséklet második hatványával arányos.

– Negyedik hatványával – vágott közbe a cingár. – Stefan–Boltzmann-törvény.

Kezdtem elveszteni a fonalat. Mentségképpen gondoltam, hogy a színésznő esetleg fel tudja írni az erre vonatkozó egyenletet.

– Esetleg a kollegina korrigálja az apró hibáját, amiről persze mind tudjuk, hogy negyedik hatvány és Stefán, és írja fel az ide vonatkozó formulát. Ahogyan azt Stefánék is tették ezernyolchétszáz (a végét elharaptam) – ki is hívtam a táblához, és átadtam neki a zöld filctollat, az elég megfelelő szín egy egyenlet felírásához. Gondoltam én. Pedánsan fel is írta.

– Valóban, valóban, művésznő – mondogatta, s csak remélni tudtam, hogy ez a helyes egyenlet. – És az entrópia? – kérdeztem, mert a tankönyvben ezen a szón akadt meg a szemem. Erről talán még olvastam is valamit… valamikor.

– Ellenzem! – mondta igen dühösen. Mindenki felkapta a fejét, mintha csak valaki szülőjére tettem volna megjegyzést. Talán a kedves mamát Entrópiának hívják. Bakosné Entrópia. Persze ezek csak gondolati szinten manifesztálódtak, nem társult hozzájuk hangalak. És mégis, tapintható volt a feszültség.

– Ellenzi? Ezt hogy értsem? – erre nem jött válasz. A többi mocorgott a helyén. Néhányan átkulcsolták a kezüket, páran a hajukkal babráltak. – Hogy tetszik ellenezni egy fizikai jelenséget? Hát az úgy van. Nincs hozzákötve a maga személyes véleménye! – Kicsit talán szemtelen volt a tónusom, de indokolt volt az értetlenkedésem.

– Egyszerűen ellenzem! Mi mind ellenezzük! Nincsen entrópia, és ne próbálja meg bemagyarázni a maszlagot nekünk! Logikátlan és sértő!

– Sértő? Az entrópia? Ezt hogy érti? – eltörte a filcet a kezében. Félhangos hozzászólások irányomba a többiektől, mint: „Ez is olyan, mint a többi.”, „Ezt is csak ideküldték”, „Felháborító!”, „Gyűlölöm!”, „Büdös is!”, „Hogy képzeli?”, „Hogy száradna ki a szeme!”, és Ferenc József szájából feltehetően osztrák káromkodások. Aztán egyre hangosabbak lettek, és a végére mindenki velem ordibált. Én lefagytam. Egyszer csak hátulról egy középkorú forma színész felpattant, székét a feje fölé emelte, s felkiáltott: „Barátaim, rómaiak, földijeim! Figyeljetek rám! Ne tűrjük tovább az entrópia elnyomását!” És mintha végig erre a vezényszóra vártak volna, mind felpattantak, széküket vagy elvágták maguktól, vagy széttörték a padlón, s éktelen kiáltozásokkal kirohantak a színpad terméből.

Egyedül maradtam én, a fehér tábla, a két és két fél filc meg a könyvek. Elpakoltam, felvettem a könyveimet, és kisétáltam. Még mindig sokk alatt. Őszintén, sok mindenre számítottam, de erre nem. Kifelé menet még találkoztam a portással. Látta rajtam, hogy rémület ült az arcomra, és fehér vagyok, mint a mész. Nem is volt mit rejtegetnem.

– Ne aggódjon. Maga már a hónapban a harmadik. Entrópia?

– Az hát – mondtam, és kiléptem az ajtón.

– Attól mindig begurulnak. Nem nagyon bírja befogadni a szervezetük. No, alászolgája!

Többet nem igazán telefonáltak a parlamenti indiánok, és a vasárnapom nyugalomban telt. Pár tégla berepült a héten az ablakon, meg fenyegető levelek, anonim telefonhívások vázolták a távolságot köztem és az örök vadászmezők között. A vasárnap nyugodt volt, ilyenkor ők is pihennek.

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Címoldal: Magosi Máté
Hátsó oldal: Gutási Lukács
Durr bele! Sziasztok!

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Petrovity Ádám Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2021., humoreszk, 3. hely

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Tóth Szilárd Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2021., humoreszk, 2. hely

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Barna Léna Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2021. Értekező próza, 3. hely

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Kozma Szabolcs Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2021. Értekező próza, 2. hely

0 Hozzászólás | Bővebben +