Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2021. Értekező próza, 1. hely

Szembesülni a végzettel

Az irodalmi egzisztencializmusról F. Kafka: A per, A. Camus: Közöny és S. Beckett: Godot-ra várva című művek alapján

Bár Kierkegaard volt az, aki Vagy-vagy című művével lefektette az irányzat alapköveit, mégis Heideggert tekintjük Lét és idő című művével a huszadik század egyik legjelentősebb filozófiai irányzata, az egzisztencializmus megalapozójának.

Ez az elidegenedés és a kiszámíthatatlanság eszményének kibontakozása a filozófiában és az irodalomban. Mert az irodalom a harmincas évek végétől csontig szívta magát a filozófiai áramlat minden elemével, és olyan nagyszabású művek születtek, amelyek szépirodalmi jelentőségük mellett bölcselettudományi szempontból is kimagaslóak.

Heidegger az európai filozófiatörténetet ontológiai vonatkozásban létfelejtőként említi – mert szerinte, amíg az a létezővel hangsúlyosan foglalkozott, elhanyagolta a léttel kapcsolatban felmerülő, igencsak releváns kérdéseket. Lét és idő című művében kifejti, a jelenvaló lét, azaz a létezővel kiegyenlíthető lét (korábbi megnevezések szerint ez a lélek, a szellem vagy a szubjektum fogalmának felel meg) kizárólag abban az esetben nevezhető autentikusnak, ha az tudatában van önmaga végességének, azaz nem időből kiragadottan vizsgálja önmagát, hanem időben létezőként. Ez azonban elkerülhetetlenné teszi számára a jelenvaló lét állandó gyötrelmeit, nihilista életértelmezését.

Az egzisztencializmus filozófiája a halál felől szemlélt lét, azaz az autentikus lét fogalmára koncentrál, a saját végességével szembesített lét fogalmára. Vagyis azt is mondhatnánk, hogy élni, autentikusan létezni akkor tudunk, ha szembesülünk saját végességünkkel, de a halállal szemben urai maradunk önmagunknak.

Az irodalomban az egzisztencializmus nem stílusirányzatként jelenik meg, sokkal inkább mint világfelfogás, a lét értelmezését előtérbe helyező szemléletmód. Az irodalmi egzisztencializmus gyökerei Franciaországba vezethetők vissza. Első képviselőjeként Sartre Az undor című művét szokás említeni, de a szellemi áramlatot képviselik Albert Camus művei is. Franz Kafka munkássága viszont az irodalmi egzisztencializmus előfutáraként jellemezhető, míg Samuel Beckett Godot-ra várva című műve már csak egzisztencialista ihletettségűként aposztrofálható. Ezen alkotások a realizmus pontos és precíz írásmódja mellett erősen abszurd vonásokat tartalmaznak, s e két alkotóelem ötvözete, a művek visszafogottsága és természetes beszédmódja ellenére, kényelmetlenül feszült, szorongáshoz hasonlítható hangulatot teremt a befogadóban.

*

Az irányzat az epikán kívül nagy hatással volt a drámára is, az ötvenes évektől beszélhetünk az abszurd ábrázolását újabb vonásokkal kiegészítő úgynevezett abszurd drámáról. Legismertebb képviselője Samuel Beckett Godot-ra várva című műve, amelyben fokozottan van jelen, kiteljesedik az elidegenedésből és az élet céltalanságából fakadó abszurd léthelyzet. Az archetipikus drámákkal szemben ebből a műből kimarad a konfliktus, előtérbe a gondolat, az eszmény kerül. Az egzisztencialista vonalat követve Beckett drámája a világ töredezettségének tapasztalatára, az Egész elérhetetlenségének felismerésére épül. De kulcsfontosságú szerephez jut a műben a meg nem érkezés tapasztalata és a végtelennek tűnő idő is.

A díszlet (szinte) egészét képező, az elmúlás szimbólumaként megjelenő kopár (élettelen) fa a szereplők, Vladimir és Estragon egyetlen tájékozódási pontja, amely arra is utalhat, hogy a mű a létet a halál felől, az elmúlás felől közelíti meg. A dráma cselekménye időn kívüli, a kizárólagos jelen dominanciájára épül. Többek közt úgy, hogy a lét értelmét elhozni hivatott Godot eljövetele soha nem következik be, a várakozás állandósul, minden értelmét veszti, ez pedig merőben hozzájárul ahhoz, hogy a mű kap egy meghatározó egzisztencialista nihilista vonást is.
Míg Estragon és Vladimir a társadalmon kívüli, elidegenült személyiséget, és annak irracionális, ok-okozati viszonyoktól mentes életformáját mutatják be, addig Pozzo és Lucky a társadalom szerves részét képező alá- és fölérendeltség szimbólumai. A két szemben álló, egymást megérteni képtelen, különböző értékrendet követő komponens ütköztetésében megszületik az abszurd.

A dráma párbeszédei csonkítottak, a mű a világ töredezettségének tapasztalatára reflektál ezzel is. Az egymástól független, olykor indokolatlan eszmefuttatások pedig a lét céltalanságának tapasztalatát hordozzák magukban, azt hivatottak érzékeltetni; ilyen például a mű ikonikus zárójelenete:

VLADIMIR Menjünk?

ESTRAGON Menjünk.

Nem mozdulnak.

Az egzisztencializmus tehát kétségkívül bevéste magát a világirodalom történetébe, olyannyira, hogy a XX. század legkiemelkedőbb alkotóira talán kivétel nélkül hatott. Heidegger vélekedése az európai filozófiáról, hogy létfelejtő, a huszadik század gondolkodóinak köszönhetően megbukott. És az irodalmi egzisztencializmus regényírói nagyban hozzájárultak ehhez: műveik antihősei szembesülnek saját létük végességével, életüket a halál felől értelmezve jönnek rá annak értelmetlenségére, ami aztán nem-cselekvésre sarkallja őket, egyre nagyobb mérvű passzivitásra. Josef K., Meursault és a Godot-ra várva hősei haldoklanak, abban az értelemben (is), ha a létet haldoklásfolyamatként fogjuk fel, a halálhoz vezető útként. Nem cselekszenek, lebénulnak, bolyonganak kilátástalan létnélküliségükben.

És ennek ellenére mi teszi mégis olyan naggyá ezeket a műveket? Talán nem csak (anti)hőseik tevékenységének hitelesen hátborzongató bemutatása.
Ha a művészet úgy is definiálható, hogy a halállal mint szélsőséggel való kapcsolat, akkor talán ez a három mű azért is sikeredhetett ilyen óriásira, mert szerzőjük örömmel halt meg a haldoklóiban, örömmel Josef K., Meursault és a többiek haldoklásában.

Franz Kafka A per című regényének világa szürke, de cseppet sem átlagos világ. A hétköznapi élet egyszerűségének realistán részletes ábrázolása miatt a befogadó olykor monotonnak, esetleg unalmasnak érezheti a protagonista Josef K.-t körülvevő univerzumot. Ehhez az elbeszélésmódhoz azonban a főszereplő szituációinak abszurditása társul, ezáltal nyeri el a mű a fentebb említett feszült hangulatot.
Josef K. és perének története az egzisztencialista szemléletmód allegóriája. K. bűnös, ennek tudatában is van, de ezenkívül semmit sem tud bűnösségéről, sem peréről. Számára a törvény elérhetetlen és átláthatatlan – ebből ered a szorongása, folytonos feszültsége, ugyanakkor ezzel párhuzamosan a beletörődése, semlegessége, közömbössége is.

A tankönyvünk így fogalmaz: (...) Kafka világában a büntetés keresi a vétket, a vádlott keresi a bűnét. De nem tudunk semmit arról, hogy bűnösnek érezné magát, vagy hogy mi a bűne.(Pethőné Nagy Csilla: A világ mint labirintus és önértés. In: uő.: Irodalom 12. 46–47. o.) A regény kontextusában tekinthetünk a bűnre mint az élet, a jelenvaló lét lényegére; a tényező, mely megismerhetetlen, örök rejtély, s a tényező, amely elkerülhetetlenné teszi a végzetet.

Josef K. a regény egészében perének részleteit igyekszik kideríteni. Sikertelensége, az, hogy nem jut előre pere megismerésében, beletörődéshez vezet. K. beletörődik abba, hogy a törvény kiismerhetetlen, hiábavaló minden erőfeszítése. Ha maradunk az értelmezésnél, mely szerint a regény bűn és per motívuma az egzisztencializmus létértelmezésével egyenlíthető ki, kikövetkeztethető: Kafka műve nem mást reprezentál, mint az egzisztencialista eszmény kibontakozását a ráeszméléstől a tetőpontig, azaz a pusztulásig, vagy – nézőpont kérdése – a végső beteljesülésig.

Pethőné Nagy Csilla megemlíti még a regényben szereplő ok-okozati viszonyok hiányát is, s hogy az ilyen módú összefüggéstelenség minden abszurd alkotás alappillére. Az egzisztencialisták vallják, hogy a világ és az ember két egymással szemben álló entitás, az egyetlen közvetítőeszköz köztük a megmagyarázhatatlan, a kiismerhetetlen. Josef K. történetében számos, logikát nem követő vonás fedezhető fel, közülük a legszembetűnőbb a főszereplő érthetetlenül közönyös hozzáállása életét nagyban befolyásoló helyzetéhez. A műben ezenkívül fontos szerepet kap a kihagyásos időszerkezet, mely szintén utal az egzisztencializmus azon tapasztalatára, amely a létet rendezetlenségében, töredezettségében érzékeli. A per világa mindemellett remek korképet tár a befogadó elé – az elidegenedés kialakulásáért a bürokratikus rendszert tartja felelősnek.

Albert Camus Közöny című regénye az irodalmi egzisztencializmus alapköveként is számontartható, az eszmeregény műfajába sorolható mű. Legújabb fordításban Az idegen címmel jelent meg. Az író legismertebb regénye, és a francia irodalom egyik legfontosabb alkotása. A kisregény főszereplője, Meursault viszonyulása az elmúláshoz, a halálhoz megmagyarázhatatlanul hideg. Az antipatikus karakter nihilista, olykor carpe diemi létszemlélete önmagában megtestesíti az egzisztencializmus filozófiájának lényegét.

Josef K.- hoz hasonlóan, bizonyos formában Meursault is a lét ellen lázad, rávilágítva ezzel annak irracionalitására, abszurditására, lényegének megfoghatatlanságára. A végzetről való tudása nem a hagyományos reakciókat váltja ki belőle; sőt, semmiféle reakciót nem vált ki belőle. A perrel szemben Camus regényéből hiányzik az a megismerésre sarkalló erő, ami általánosan emberi, és Josef K.-ban még nyomokban jelen van. Míg K. mutat némi törekvést pere felgöngyölítése ügyében, addig Meursault nem tesz semmit léte megértéséért, teljes passzivitásban leledzik, s így a mű lényegesen hátborzongató, embertelen színezetet kap.

A regény által bemutatott személyiség a társadalmon kívül áll, ő az elidegenedett, abszurd lét csúcspontja. A főszereplő kapcsolatai felszínesek, Meursault képtelen erősebb kötelékek kialakítására – ő az ember és a világ összeférhetetlenségéből eredő abszurditás megtestesítője. A halálhoz való hozzáállása, érzelemmentessége, ösztönökön alapuló cselekedetei ellentmondanak az erkölcsi normáknak, ezáltal alkalmatlanná válik bármilyen beilleszkedésre. Az abszurd megfoszt az örökkévaló szabadság eszméjétől, de végsőkig fokozza a cselekvési szabadságot( Pethőné Nagy Csilla: Camus és az egzisztencializmus. In: uő.: Irodalom 12. 49. o.). Meursault kizárólag a jelenben él, mentesítve magát az elmúlás gondolatától. Ez magyarázatot ad különös, a társadalom által nem elfogadottnak tartott magatartására és viselkedésére.

Felhasznált irodalom

Beckett, Samuel: Godot-ra várva. Ford: Kolozsvári Grandpierre Emil. In: A fizikusok – öt modern dráma. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992.

Camus, Albert: Közöny. Ford: Gyergyai Albert. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987.

Frenyó Zoltán: A filozófia tankönyve. Szent István Társulat, Budapest, 2016.

Kafka, Franz: A per. Ford: Györffy Miklós. Helikon Zsebkönyvek, Budapest, 2020.

Pethőné Nagy Csilla: Irodalom 12. Eszterházy Károly Egyetem, Eger, 2013.