Lángokban születni, lángokban halni – Szemelvények az újvidéki VIVIsect zenekar történetéből

Amikor az 1990-es évek Jugoszláviájáról van szó, gyakran találkozunk rózsaszín fellegekbe bújtatott nosztalgiával. Téglás Fritz Ferenc, az újvidéki industrial-rock VIVIsect zenekar egykori frontemberének szemében nem gyűlnek össze a könnycseppek, amikor ez kerül szóba.

TISZTELET NÉLKÜL
Az új kiadványt...
...a terv szerint megelőzte a The Ultimate Revelation minialbum. Ennek a specifikuma, hogy nem sokan hallották. Talán összesen hatan. Felvettük az anyagot, és én a master szalagot másolat nélkül könnyelműen elküldtem egy belgrádi arcnak, valami hardcore banda énekesének, és soha többé nem kaptam vissza. Azért erre annyira nem pörögtem rá, mert miközben szerettem volna visszakapni, azért elég jól összeállt az új anyag. Készült is egy demo Growing Backwards címmel, és meg is jelent a Diamonds among Pearls című szerbiai beteg zenéket tartalmazó válogatáson. Ez volt az alap az új anyaghoz, ami hangzásban egyre inkább közeledett az industrial-metál felé.

Amikor elkészültem...
...az új anyag szövegeivel, elektronikájával, akkor elmentünk egy viszonylag minőségi stúdióba, Chameleon volt a neve, a tulaj pedig Boža. Csaba ekkor nem volt már velünk. Ő időközben megjárta a frontot, majd amikor épségben hazatért, gyorsan elköltözött Magyarországra. Teszem hozzá, Željko sem volt velünk, ő Hollandiába ment, helyette pedig Zlatko Hadžalić, egy másik srác gitározott az addigra igencsak kibővült társaságunknál. Robi viszont továbbra is ott volt még. A hangulatunk kissé motivációgyilkos volt, mert a stúdió drága volt, ráadásul meg is puhították a hangzást. Amikor meglett az anyag, annyira kiégtem, hogy nem is kerestem kiadót, túl akartam lenni már mindenen. Ígéret persze volt, mivel elég jól futott a zenekar. Voja Žugić megígérte nekünk, hogy a Start Today kiadója majd megjelenteti az új anyagot, de amikor a hónapok csak hiába múltak, úgy éreztük, csak etet bennünket. Ekkor saját költségre készítettünk kb. 150 másolatot a kazettából, majd Robi elment az újvidéki Forum nyomdába, és az ott dolgozók piáért cserébe ofszeten kinyomták a papírokat. Így ment ez akkoriban… meg sok minden más egyre rosszabbul.

Hirtelen a radikális párt...
…kezébe került Újvidék, nem tudtuk elhinni, hogy ez megtörténhetett, mert szerintünk nem lehetett józan eszű, aki azokra háborús uszítókra szavaz egy viszonylag békés, többnemzetiségű városban. Egész Újvidék az ő kezükbe került politikai szinten, ezzel pedig amennyira csak tudtak, visszaéltek. Ők határozták meg, mi épül és mi lesz lerombolva, mi zár be, és mit fognak helyette ugyanott kinyitni. Jó nagy kibaszás volt, mert a koncerthelyiségek jelentős részét bezárták, mivel ezek jó stratégiai pontokon voltak, és a lokálokat kiosztották a saját embereik között különféle célokra. A fiataloknak nem volt hova járniuk, maradt a házibuli meg az utca. A benzintől kezdve minden olyannal bezárólag, ami egy normális országban van, akkor és ott nem volt. A sorban állás az alapélelmiszerekért, a folyamatos háborús helyzet, a növekvő bizonytalanság engem is kezdett kikészíteni. No, ez volt a No Respect! Erről szólt a második VIVIsect-lemez. Ahogy múltak a hónapok, úgy lett szeretett városom egyre szarabb hely.

KIBIZTOSÍTOTT FEGYVEREKKEL

Időközben a heroin röpcédulaként...

…kezdte beteríteni Újvidék utcáit 1995 végétől. Több barátom is rászokott, később túladagolásban meg is haltak. A cannabis nekem és a társaságomnak is szorongásoldó volt. Aztán eljött az idő, hogy alig lehetett már megfizetni. Nagyon rövid idő alatt többszörösen drágább lett, mint egy adag heroin. Ez csakis azt jelentette, hogy egy nagyon magas szintről jövő invázió volt. Hogy ezért éppen a politikum, a rendőrség, vagy az információszerzés volt-e a felelős, azt én nem tudom. 10 márka volt egy adag heroin, 30–40 márka egy gramm fű. Nekem ez túl sok volt, ezért elkezdtem otthon termelni a kendert, mert láttam, mi lett azokkal, akik, mivel nem tudtak füvet venni, hirtelen rászoktak arra szarra. Egyik díler arc, akivel baráti viszonyban voltam, azt mesélte, egy napon a rendőrségtől valami speciális arcok állítottak be hozzá hangtompítós gépfegyverekkel. Lebasztak neki az asztalra egy kiló heroint, hogy „no akkor fiam, akkor ezt te szét fogod dilelni Újvidéken, ennyi és ennyi pénzért, mert ha nem, akkor visszajövünk”. Alig akartam elhinni, amikor mesélte, de láttam rajta, hogy ez az a helyzet, amikor már kétségbeesésében mondja el, mert be van szarva. Ez a barátom egyébként azóta természetesen belehalt az évekig tartó kábítószer-függőség következményeibe.

A No Respect kiadása...
…és promóciója ilyen hangulatban telt. Utána már csak pár jelentősebb koncert volt, ezek közül kettő nagyobb. Az egyik egy nagy klubban, azt hiszem, Alien volt a neve, és ha nem tévedek, a Katarza énekese volt a tulaj. Volt még egy diszkóbuli is, normális koncerthelyszín híján, no az nem túl jól sikerült. Az utolsó fellépésünkre a belgrádi Dom omladine épületében került sor. A közlekedés nagyon macerás volt Belgrádig, fáradtan értünk oda, aztán végigvártunk jó pár bandát, köztük volt a fővárosi Supernaut is, ők hívtak meg bennünket. A hangzás nagyon jó volt egész idő alatt, a közönség sem volt rossz, de mire mi sorra kerültünk egyedüli vidéki zenekarként, a közönség már elfáradt, és elég sokan hazamentek.

Mi ennek ellenére...
…beállítottunk egy nagyon brutális kemény hangzást, tényleg nagyon jól szólt. Elkezdtük a koncertet, mintha a pokolból szólt volna az egész, éreztem, ez majd kárpótol az aznapi sok szarásért. Valahol a harmadik dalig juthattunk max, amikor látom, hogy valami zavargás van, valami történik. Egyszercsak azt veszem észre, egy egész osztag rohamrendőr áll bent kibaszott géppuskákkal. Akkor hirtelen megálltunk, a vér is megfagyott bennünk. Üvölt a faszi „most rögtön abbahagyni az istengyalázást”, és hogy mindezt nyomatékosítsa, még a kibaszott géppuskáját is kibiztosította az a pszichopata parancsnok. Halottunk ilyen esetekről korábban is, de nem volt szerencsétlenségünk hozzá…

No, ekkor éreztem...
…hogy kurvára tele van a tököm mindennel. A folyamatos háborúval, a félelemmel, amihez már hozzáidomítottak bennünket, hogy ellopják az életem. Persze, összepakoltunk, ennyi volt, dumáltunk a szervezőkkel, és ahogyan mentünk vissza a vasútállomásra csövezni, már tudtam, hogy képtelen vagyok így tovább csinálni ezt az egészet. Az állomáson beszélgetés közben azt éreztem, ezt most a szívünkre vettük. Robival pár héttel később meg is beszéltük, hogy ennyi volt. Ennek a történetnek itt a vége, mert nem lehet folytatni, mivel semmi értelme. Úgy éreztem, bezárult a kör. A szegedi bulival elindult a zenekar igazi pályafutása, amikor onnan hazaértünk, úgy éreztük, talán jobb lesz, lenyugszik mindenki, vége lesz a háborúnak, erre mindennek az ellenkezője történt. A belgrádi buli azt igazolta, hogy nincs jövő és nincs remény, minden csak egyre rosszabb. Szinte valami felsőbb intésnek vettem az egészet…

A háború, az...
…puszta tömeggyilkosság érdek- vagy ideológiai alapon, bármit magyarázzanak is bele. Tudatosult bennem, hogy tömeggyilkosok között élek, akik közül néhányan még büszkék is erre, az országot pedig elmebeteg szadisták irányítják. Ezért lett MMC, vagyis Massmördercorporation a következő projekt neve. Ez már szinte tiszta elektro projekt volt, amit Robival csináltunk. Absztrakt témák, magyar szövegek, nagyon kemény techno, goa-metál zenei kísérlet volt. Mivel ekkor már nem nagyon volt hol fellépni, talán egy koncertünk volt ilyen név alatt. Időközben csináltam az egyéb projekteket, de egyre kevesebbet jártam ki. Nem is nagyon volt már kivel, mert időközben Robi is elment Hollandiába. Ami megmaradt, az a Katarza tagsága, és egy összeszűkült holdudvar, az igazi barátok már rég külföldön, én, a patrióta újvidéki meg, mint a barom, vártam a csodát már több mint nyolc éve. Nem volt hangulatom bulizni sem, de kijárni se lehetett hova, nem éreztem jól magam, és elkezdtem félni. Amikor jöttek a fenyegetések Jugoszlávia bombázásáról, mindenki azt mondta, ebből nem lesz semmi. Én azt mondtam, lebombáznak minket, mint a szart, és Újvidékkel kezdik. Az itthon lévők közül mindenki röhögött rajtam.

Rémálmaim voltak...
…hogy egy kibaszott bomba ébreszt az ágyamban. Napról napra nyugtalanabb voltam. Egy nap rábeszéltem a barátnőmet, gyerünk el Törökbálintra meglátogatni a szüleimet, ahová ők már elköltöztek a tartalékos katonaság meg a folyamatos zaklatások elől. Újrakezdték az életüket a felénél, a semmiből, nem mondom, hogy annyira jól viselték, mert egy megbecsült újvidéki család volt a miénk. Megérkeztünk Magyarországra, és pár nap után elkezdődött Szerbia bombázása. Már első nap bombát kapott a szülővárosom. A telepi fekete ruhás, bakancsos zenészből hirtelen menekült lett. Az otthonmaradottakkal összepakoltattam a cuccaim. Néztük a televízióban, mi történik. Ha volt épp telefonvonal, felhívtam valakit az otthoniak közül, mi a fasz van. Akkor teljesedett ki az „ennyi volt” érzés, amit előtte az utolsó VIVIsect-koncerten éreztem.

VIVIsect: Martin S.

Martin S. sokat tanul, ő nagyon sokat tanul.

Ő belehülyül a tanulásba, szétfakad a feje.

(Martin S.: meghülyülök!)

Az agyával, festeni kezd a falakra.

Kimegy az utcára, és szétveri egy öregasszony fejét.

És az agyával, dobálózni kezd a járókelőkre.

Martin S. sokat tanul, ő nagyon sokat tanul, holnap kollokviuma van.

Martin!

Martin S., mi van ma veled? Ülsz az asztalnál, bámulod a fehér falat.

Nyitott fiók, a kezed a pisztolyon van, Martin S., mi van ma veled?

Az utcán emberek hevernek a vértócsákban… Martin S. lövöldöz.

Martin S. mi van ma veled? Mi van ma veled?

Útközben benézel hozzám… „Ma nehéz napom volt, barátom, adjál egy pohár… vizet!ˮ

Martin S., mi van ma veled? Mi van ma veled?

A kezed a pisztolyon, az eszed az asztalon, isten veled, barát.

(Folytatjuk)

Képgaléria: