Így, 2022 elejére, nekem is sikerült megfertőződnöm a méltán híres koronavírussal, és természetesen a vele járó családi karantén sem maradhatott ki.

Az egész teljesen hirtelen történt.

Benn ültem tanórán, amikor egyszer csak rosszul kezdtem érezni magam. Miközben Charles Baudelaire munkásságát fejtegettük, émelyegni kezdtem, a fejemben pedig egyik pillanatról a másikra egy erős migrénhez hasonló nyomást kezdtem érezni.

Megfordult a fejemben, hogy elkéredzkedem az utolsó 15 percről, de azt mondtam magamnak, hogy ezt a kis időt csak eltűröm már.

Hazafelé megszenvedtem a méltán híres tömegközlekedésünk legszebb pillanatait. A szokásos kis busz jött, amivel alapvetően nem lenne baj, csak ez pont kettő óra után volt, amikor is mindenki hazafelé tart a nyolcórás munka után, így a húszperces utat hatalmas tömegben, orrfacsaró izzadságszaggal körülvéve kellett elszenvednem, ami, mondhatni, megfűszerezte az előjövendő covid-tüneteket.

Amint hazaértem, bejelentettem édesanyámnak a rosszullétem, és láttam az arcán, hogy cseppet sem lepte meg az állapotom. Kiderült ugyanis, hogy reggel óta a bátyám is ugyanezektől a tünetektől szenved, és mi józan paraszti ésszel megállapítottuk, hogy ez bizony koronavírus lesz.

Több sem kellett, a bátyám elment tesztelni, a szüleim pedig, felkészülve a legrosszabbra, elmentek bevásárolni.

Édesanyám és édesapám hazaértek, és mint akik az ukrán–orosz konfliktus kibontakozására és ezáltal egy esetleges világháborúra készülnek, egy halom élelmiszert és tisztasági holmit hoztak haza.

Az igazság gyorsan kiderült. Igen, covid volt, nem volt felesleges a pánik.

Abban a pillanatban még nem sejtettem, hogy egy nagyon jó öt nap fog ebből kikerekedni.

Mivel Kelet-Európában egy-két kirívó eset kivételével szükségszerű, hogy a szülők sokat dolgozzanak, általában nem jut idő azokra a tevékenységekre, amelyekre viszont ebben az öt napban nagyon is jó alkalom nyílt.

Este összeültünk a családdal beszélgetni, anyám pedig tejberizst készített vacsorára, ami ritkán fordult elő, szintén időhiány miatt.

A harmadik napon, szégyenszemre kilenc után felkelve nagyon finom illat ütötte meg az orrom, pont ebben a pillanatban nyílott ki a szobám ajtaja, és csak annyit hallottam, hogy „Kész a reggeli”. Már pattantam is ki az ágyból, felöltöztem, majd megállapítottam, hogy az a finom illat a reggeli bundáskenyér volt, amit a karanténnak köszönhetően szintén volt ideje elkészíteni édesanyámnak, csakúgy, mint azt a sok mindent az elkövetkező napokban.

Este előkerült a rég nem látott kártyapakli, magyar kártyákkal zsíroztunk csapatokban, és borzasztóan jól éreztem magam; a pillanat, amikor enyém az utolsó kártya, és büszkén odavágom az asztalra a nyerő hetesemet... – felbecsülhetetlen.

Ilyen és ehhez hasonló történeteket hozott ez a karantén nekem, ami papíron bármennyire rosszul hangzik is, mulatságos volt, hisz egy kis időre elfeledtette velünk a munkát, és összehozta a családot.