DAY 328: EGYSZER MINDENKINÉL BETELIK A POHÁR

A leckekönyvem tanúskodik arról, hogy jött egy nehéz periódus az életemben. Egy megmagyarázhatatlan depresszió kezdett el ködként terjedni a hallgatók között. Az előző évekbeli kemény munka kifizetődött, ugyanis a vége felé közeledve megengedhettem magamnak, hogy az eddig megszokottnál alacsonyabb osztályzatok kerüljenek az indexembe. Nem én voltam az egyetlen, akinek hirtelen elment a kedve mindentől, és attól a ködszerű depressziótól csak homályosan látta a jövőt. Egy ponton túl már abban sem voltunk biztosak, hogy egyáltalán vár ránk valami olyan, amit jövőnek lehet nevezni. Az a fény a sűrűségen túl nem úgy nézett ki, mint a remény csillaga, hanem mint egy vonat, ami sebesen közeledik, és darabokra fogja törni bennünk azt a csepp reményt is, ami eddig egy cérnaszálon függött.

Akárkivel beszéltem, mindenkinél kimerült, megviselt lélekre akadtam. De legalább nem kellett álarcot viselnünk, mert a többször használt egyszer használatos maszkok eltakarták lecsüggedt ajkainkat. Megmagyarázhatatlan volt, hogy mi okozta ezt a kollektív reményvesztettséget.

DAY 329: AKÁR KAPÁLHATNÉK IS

Még a legelején megmagyarázták, hogy vagy elvégzek egy egyetemet, vagy mehetek kapálni. Aztán elérkezett egy olyan időszak, amikor a kapálás egy remek ötletnek tűnt, főleg azok után, hogy rájöttem, hogy egy: valaki, aki privát egyetemre jár, és a valagát meresztgeti tanulás helyett, szóval négy évig lazít, és ő is ugyanott fog kikötni, ahol én, és a fizetésünk is ugyanannyi lesz. Kettő: hányan vannak, akik nem jártak egyetemre, és akik talán még a középiskolát sem végezték el, hanem az idegtépő magolás helyett inkább saját magukba fektettek, megtanultak programozni, és most szinte egy éjszaka alatt válnak milliomossá, míg az én kezdő fizetésem még vécépapírra sem lenne elég.

Sajnos nem egy olyan pillanat volt, amikor azt mondtam, hogy nekem ebből elegem van. Hogy feladom, és inkább otthagyom az egyetemet meg mindent a picsába, ha ez az ára annak, hogy megőrizzem a józan eszemet meg a boldogságomat. A napok kezdtek egybefolyni, minden időm elment a tanulásra, az erőmet pedig elvette az idegeskedés, ami sehogy sem akart békén hagyni. És akkor meg azzal jöttek az emberek, hogy de hát miért nem diplomáztál még? Arról senki sem tud, hogy mi történik egy egyetemista szobájának négy fala között. A kolléganőm közölte, hogy nem néha sír vizsga előtt, hanem néha nem sír.

Engem csak az mentett meg, hogy roppant keményfejű vagyok, és sosem adom fel. Nem más miatt. Nem az érdekel, hogy mit mondanak majd a mások, ha nem lesz egyetemi diplomám. Magam miatt nem adtam fel, mert az rám nem jellemző. Amikor azt mondtam, hogy elegem van, és feladom, csapot-papot mindent otthagyok, valójában még akkor is arra törekedtem, hogy teljes gőzzel haladjak a célom felé. Még akkor is, ha tudtam, hogy ez lesz a vesztem. Sosem egyszerű valami olyasmiért harcolni, amiről tudom, hogy megkeseríti az életemet, és a sírba tesz, még akkor is, ha az utazás során van néhány izgalmas, élvezhető pillanat.

DAY 329: IDŐVEL SEM LETT KÖNNYEBB

Azt hittem, hogy idővel könnyebb lesz, hogy ha minél kevesebb tantárgy szerepel majd a nem letett vizsgák listáján, akkor majd könnyedebben szökellek a végzet felé. De itt egy aranyos szöveges feladat. Ha a negyedik éven már alig akadt életkedvem meg vágyam a tanulás iránt, akkor itt a hatodiknál járva most mennyi lehet? Semennyi. Sehogy sem akart könnyebb lenni. Sehogy sem akart múlni a nyomás meg az idegesség, amiről azt hittem, hogy azért majd ennyi idő után megszűnik. Minden egyes vizsgaidőszak, de még annak az említése is ugyanolyan idegölő volt, mint az elején, amikor még lángolt bennem az a remény, ami most vérszegényen pislákolt. Kiderült, hogy hazugság volt az, amikor azt mondták, hogy idővel majd könnyebb lesz. Habár az agyam egy része feladta, és szart az egészre magasról, én mégis igyekeztem küzdeni, tanulni, haladni tovább. Pedig már azt sem tudom, hogy mi hajtott.

DAY 330: KÉSŐ

Későn jöttem csak rá arra, hogy a jog nem az, amit én akarok. A filmekben remekül fest ez a szakma, és persze vannak kőgazdag ügyvédek is, de az ember nem a létra tetején kezd. Én pedig egyre biztosabban hittem, hogy még csak nem is ez az a létra, amire én fel szeretnék mászni. Az évek teltek, én pedig már túl mélyen csücsültem a szarban. Annyi törekvés után már késő volt feladni. De ahhoz is késő volt már, hogy valami teljesen újat kezdjek. Lelket tipró érzés volt rájönni, hogy a tanulás kedvéért midenről lemondtam, ami csak fontos volt a számomra, mert máshogy egyszerűen nem ment, és már évek óta valami olyan dologért küzdök foggal-körömmel, amivel még csak nem is akarok majd foglalkozni. Ez volt az egészben a legrosszabb. Valahogy túl kellett tennem magam a tényen, hogy valami olyanra pazarolom az időm, az energiám és a képességeimet, amivel az életben sosem fogok foglalkozni.

Ha nem akarok más lábtörlője lenni, akkor vagy párttagnak kell lennem, vagy gazdag szülők kicsike lányának. De nekem még csak vezám sincs.

Nem okolhatok másokat, hogy miért nem figyelmeztettek. Mire figyelmeztessenek? Mit mondhattak volna? Megengedték, hogy szabadon válasszak, s én komoly megfontolás után beiratkoztam arra a szakra, amiről nyolcadik óta álmozodtam. A fene sem tudta, hogy az élet majd oda sodor, ahol most vagyok. Néha későn jön rá az ember arra, hogy az, amit akar, nem pont az, amire szüksége van. Én úgy éreztem, hogy egy golyóra a fejemben van szükségem, amiért megengedtem magamnak egy ekkora hibát, amit egyszerűen már lehetetlen kijavítani.

DAY 331: ÉN A PROFESSZOROKAT OKOLOM

Az első találkozás a joggal közvetett volt. A professzorok közvetítettek. Amikor először léptem át az egyetem küszöbét, ami valójában nincs is, egy olyan professzor dumáját hallgattam végig, aki úgy mesélt, mint egy olyan csávó, aki betépett. Már akkor feltettük a kérdést a kollégámmal, hogy mi mit is keresünk itt. Jobb lett volna ott és akkor kisétálni, és soha többet vissza nem jönni. De mint a gyakorlat is mutatja, ez nem így történt.

Szóval a professzorok által kezdtem el ismerkedni a joggal. A baj csak az, hogy ők nem tudták velem megszerettetni. Én legalábbis úgy álltam a dolgokhoz, hogy nem akarom utálni az adott tantárgyat vagy tanárt, és mindenkinek adtam egy esélyt, és sosem hallgattam meg mások személyes tapasztalatait, a szubjektív véleményre ugyanis sok tényező van hatással. Viszont időközben a professzorok sikeresen megutáltatták velem előbb a tantárgyat, amit előadtak, magukat, majd pedig az egész egyetemet és a jog bizonyos ágait is. S mi, kis almák, rothadva csüngtünk a fán éveken keresztül. De talán nem is az almákkal volt a baj. A fa volt beteg, de senki sem vette a fáradságot, hogy valamin változtasson.

DAY 332: AZ UTOLSÓ VIZSGABEJELENTŐ

A vizsgabejelentés mindig ugyanolyan stresszes volt, még akkor is, amikor már egyre kevesebb vizsga szerepelt a listán. Eljött az a pillanat, amikor nem kellett az oldal legaljára tekernem, hiszen nem volt mit tekerni. Már csak egy vizsga szerepelt a listán, meg a négy terminus. De az idegesség csak nem múlt el. Minden egyes nap számított. Muszáj volt gyorsnak lennem, és ismételten csak megkísérelni a lehetetlent, hogy a vizsgaidőszak utolsó napjára jelentsem be a vizsgát.

Idegesen vártam a pillanatot, és reméltem, hogy soha többé nem kell majd végigmennem ezen a vizsgabejelentős kavalkádon. Még egy kicsi, és kész. Két kijelzőn figyeltem a másodpercek múlását. Egy klikk, és már kész is volt: bejelentettem az utolsó vizsgámat. Abban a pillanatban persze nem tudhattam, hogy az lesz az utolsó. De én azért erősen hittem.

Számtalanszor frissítettem az oldalt csak azért, hogy ellenőrizzem, biztosan sikerült a bejelentés, és legalább van egy dolog, ami miatt nem kell aggódnom, és áttérhetek az aggodalomra más dolgok miatt.

(Folytatjuk)

Képgaléria: