Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2022. Novella, 1. hely

A mama elnémult

A mama a tükörben festi magát. Hátrapillant, látja, hogy figyelem. Soha sem tartottam a mamát szépnek. A piros rúzsért nyúl. Elhúzza a száját, mikor látja, hogy kiment a vonalból. Ünneplőben állok az ajtó előtt, és a kis piros üvegcsével szemezek.

– Nekem is lehet?

Nem néz hátra, csak int, hogy menjek közelebb. Felemel a mellette lévő székre és az arcomhoz hajol. Elkezdi csücsöríteni a száját, utánozom, majd elnevetem magam.

Megrázza a fejét, és mérgesen néz. Komolyságot erőltetek magamra. Látom a mama arcán, hogy koncentrál, összehúzza a szemét és a száját összeszorítja. Egy ránc sincs rajta. Mintha egy porcelánbabát látnék, fehér az arca, kétoldalt pír, szőke hajában piros szalag.

– Nem fognak kinevetni?

A tükörből látom, hogy a szájához emeli a mutatóujját. Elhallgatok.

A hideg csípja az arcom, a mama fogja a kezem, úgy megyünk végig a kivilágított utcán. A karácsonyi díszek a kirakatban az ünnep után már szomorúnak hatnak. Befordulunk egy kocsikkal teli utcába. Amikor az ajtó elé érünk, megszorítja a kezemet.

Bent vakít a fény. A terem közepén ott ülnek a zenészek, körülöttük pedig mindenki táncol. Oldalt asztalok vannak, de székek nincsenek. Ide nem ülni jár az ember. A szilveszteri bálon kötelező táncolni.

A sütisasztal körül keringek. Több kisgyerek is engem néz.

– Nézzétek, az a kisfiú ki van festve! – ujjal mutogat. A többiek mellette felröhögnek és elrohannak.

– A mama azt mondta, szabad – kiáltok utánuk. A hangom összeolvad a hangos zenével és az emberek cipőjének dobogásával.

A tömegben a piros szalagot keresem. Az euforikus kék fényt a terem túlsó oldaláról a résnyire nyitott ajtó fehér fénye töri meg. A mama lép ki rajta, és egy fekete dossziét csúsztat a táskájába. Szaladni kezdek felé, de a ringatózó tömeg lelassít. A saját tengelye körül forog. Engem keres. Amikor meglát, elindul felém és megragadja a csuklóm. Nem értem, hova rohan, még nem jött el az éjfél. Kirántom a kezem, és határozottan megállok a zenészek mellett. Erre idegesen fordul hátra, és kérdőn néz rám.

A számra mutatok. Végigpásztázza a termet, majd irányt vált. A férfivécé ajtaja hangos csattanással csukódik be. Leteszi a táskáját a mosdókagylóra. Leguggol, és egy zsebkendővel megdörzsöli a számat. Kinyílik az ajtó. Öltönyös emberek nyomulnak be. Az egyik elordítja magát, de nem hallom, hatalmas zörejjel betörnek az ablakok. Nők sikítanak.

Tegnap töltöttem a huszadik születésnapom. Arra ébredek, hogy sajog mindenem.

Kivánszorgok, és a fürdőszobatükörben látom, hogy véresek a szemeim. A szemcsepphez nyúlok, megrázom a kis üvegcsét. Kurvára üres. Misi elsétál a nyitott ajtó mellett, de nem néz be, egyenesen a konyhába megy.

– Tegnap úgy hoztak haza, mintha egy szűz lány lennél. Aztán éjszaka anyádról ordítoztál, alig tudtam aludni. Már készültem, hogy átmenjek rád nézni, de csörgött a telefonod.

Még mindig lüktet a fejem. Ebből semmire sem emlékszem.

– Kivel beszéltem?

Hallom, ahogy kattan az öngyújtó. Cigire gyújt.

– Mi az, hogy kivel? Anyáddal.

Bármi is került a szervezetembe tegnap este, ebben a pillanatban szeretett volna távozni. A gyomrom annyira üres, hogy magát emészti. Vért öklendezek fel. Minden lassabb, mint általában. Elnyomja a csikket. Onnan tudom, hogy csukódik az ablak. Ha zártnál csinálná, bekapcsolna a riasztó. Elindul a fürdő felé, és figyelmeztetni akarom, de késő, befordul.

– Veled meg mi a tököm van?! Basszus! – Leguggol mellém, a homlokomra teszi a kezét.

Feláll, és lehúzza a vécét. Törölközőért nyúl, megkérdezi, jön-e még. Megrázom a fejem. Felkarol. Kivonszol a kanapéra, sürög-forog körülöttem, leveszi a felsőm. A kopársárga falakat nézem és az undorító kék kanapét.

Erőt gyűjtök magamban ahhoz, hogy megszólaljak. Képek villannak be arról, hogy mit álmodtam. Látom a piros szalagot.

Megnyitja a csapot, vizet önt egy nagy piros bögrébe és átadja nekem. Egy húzásra megiszom. Megpróbálok felülni.

– Figyelj, nem beszélhettem anyámmal telefonon! – Ismét rám tör a hányinger. Inkább visszadőlök. Ő leint, és a bögréért nyúl. Kikapja a kezemből, visszafordul a konyhába.

Kifelé bámulok az ablakon, percek telnek el némán.

Ismét a férfimosdóban állok, mint akkor. A mama apró teste előttem fekszik, és körülötte a piros szalaghoz hasonló színű tócsa egyre nagyobbá válik.

Nem tudom elvenni a tekintetem. Mereven bámulok előre félig elkent piros rúzsban. Visítani kezdek, amikor az egyik öltönyös felemel és végigvonszol a kiüresedett termen. Beültetnek egy autóba, ahonnan látok néhány bámészkodót. A férfi, akinél a pisztoly volt, most a terem előtt telefonál. Lehúzom az ablakot. Elkapom az utolsó mondatát, amivel megszakítja a hívást:

– Végeztünk. A Néma elnémult.