Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2022. Humoreszk, 2. hely

Online oktatás, te drága!

2020. március 15. Hogy mi? Online oktatás? Ez nem lehet. Hogy fogok így bárkivel is találkozni? A szüleim miért nem értik, milyen rossz ez? Nem baj, legalább a jegyeim exponenciálisan növekedtek.

Háromszor játszották el ezt velünk. Eleinte elég pihentető volt, hiszen a tanári kar háromnegyede a számítógépet sem tudta bekapcsolni, így nem volt valami nagy dolgunk. Úgy éreztem magam, mint egy zombi: mindennap tízkor keltem, kávé, cigaretta, belájkoltam az óra anyagát, ha szökőévente volt kontaktóra, hallgattam a tanárok gyerekeinek visítozását. Úgy látszik, ők jobban élvezték, mint én. Ezután elmentem aludni, majd reggel minden kezdődött újra.

16 éves koromig legalább volt bennem egy kis talpraesettség. De amikor az ember elszokik a jelenléti oktatástól, kicsit elfelejti, mi az, ami társadalmilag elfogadható, mert az emberek hiányától sima lesz az agya felszíne, vagy mi! Nem értek hozzá, mert jól nézek ki. Persze én is műveltem egy-két hülyeséget, amire nem vagyok büszke. De azért leírom. A tanárnő kijelentette, hogy fotózzuk le a nyolcoldalas házit, amit természetesen nem csináltam meg, így a túlélési ösztöneimre kellett hivatkoznom. Izomból kihúztam az internetet. Minek? Le tudja ellenőrizni, hogy tényleg elment-e a net? Nem!

De mivel nem volt már agykapacitásom, még egy orbitális hülyeséget csináltam. A lezárások előtt szégyelltem a szüleim előtt dohányozni. Tudták, hogy van egy ilyen rossz szokásom, de mégse akartam előttük edzetni a tüdőmet. Így folyamatosan az erkélyre jártam fel, ám nem vittem magammal hamutálat. Vészhelyzetben gyorsan kellett cselekednem. Az emeletről a garázs lefolyójába dobáltam a csikkeket. Na, most egy épeszű középiskolásnak tisztában kéne lennie vele, hogy onnan lemossa az eső, egyenesen az udvarba. De Csízik Boglárkából csak egy van! Amikor anyámék lelepleztek, inkább hallgattam, higgyék azt, hogy direkt dobáltam el az udvarban a csikkeket, mintsem, hogy megtudják, milyen hülye vagyok.

De nemcsak nekem gyűlt meg a bajom a digitális tanteremmel. Informatika: felelés. Egyik osztálytársam nem tudta, hogy ez csak azoknak kötelező, akik nem csináltak házit. Belépett a hívásba. Lefeleltették. Egyest kapott. Most programozónak készül. Persze ilyen hibákat nem ejthetünk! Ha már a tanárok képesek hívásos órát tartani, akkor te miért játszol, és ha már játszol, miért nem ellenőrzöd le, hogy ki van-e kapcsolva a mikrofonod?

Péntek délután a határértékeket is alig van kedvem hallgatni, nemhogy azt, hogy „ne lopd be a killemet”, valamint az obszcén szavak kavalkádját. Amikor jött a jó idő, valamint a kijárási tilalom is elmúlt, kicsit jobb lett a helyzet. De két hónap alatt a tanárok is belejöttek az online oktatásba! Így ízlelhettem meg az online angolórát a mákosból. A tanárnő csak annyit mondott: „Hát ti nem otthon vagytok...”, majd nem is firtatta tovább. Ő is érezte, hogy ránk fér a szórakozás.

Tisztán emlékszem arra a pillanatra is, amikor anyám szadolinnal festette az erkélyen a korlátot, ahová a madár se jár (legfeljebb én, amikor rá akarok gyújtani, ahogy a fentebb említett baklövésemkor, de mint tudjuk, a kivétel erősíti a szabályt). Anyámnak sem volt jobb dolga, így kiültetett maga mellé, én közben a laptopomon írtam határidőre a magyar esszét A nyomorultakból, hogy morálisan oké volt-e, amikor Jean Valjean ellopta a kenyeret. Két hónapig nem tettem ki a lábam a házból, azon a ponton már ötletem sem volt, hogy lehet megkülönböztetni a jót a rossztól! Én csak emberi érintést akartam érezni, azzal is megelégedtem volna, ha arcul csapnak, örömkönnyek potyogtak volna le az arcomról.

Végzős létemre elég nehéz volt visszarázódni, látszik, hogy öregszem, nem bírok már ki egy 45 perces órát. Arról meg ne is beszéljünk, hogy nem csúszik a tömény ital, anélkül, hogy leöblíteném valamivel. Az legalább megnyugtat, hogy a többiek is így állnak.