:

Sörös Teodóra

:

Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2022. Humoreszk, 1. hely

 

Hogyan öltem meg Enidet legálisan

 

Szóval a címmel már le is írtam, mi lesz a beszédem vége, és már az elején le is lövöm a megoldást, úgyhogy innen már csak a közönségen múlik, hogy érdeklődést mutat-e az iránt, hogy mi volt a kettő között.

4 óra fele járhatott, nekem meg még maradt 40 oldalam a 400-ból, úgyhogy frappáns egy ötletnek tartottam, hogy MOST tegyem le a könyvet, mert ennek így sose lesz vége. Fél ötig befejezem, leveszem a polcról a másikat, mert tudni akarom, mi van utána... Nem mintha nem tudnám, mi van utána, ezt a könyvsorozatot végig olvastam már vagy háromszor, de na. Régen volt vagy nemtom. A lényeg, hogy reggel kelni kell, én meg még nem alszok. Könyvjelző híján, a fülhallgató zsinórjával jelöltem meg hol tartok, kikapcsoltam a zseblámpát és erőltetve lehunytam a szemem. És csak feküdtem. A csöndben. És csönd volt. És gondolkoztam. De azon, hogy á már csak egy kicsi van. De nem, mert aztán nem tudok felkelni. De még csak negyven oldal… De nem, mer nem és kész. Aludjak már. De az a kicsi, azt gyorsan elolvasom! De mondom, hogy nem. De… Nem! És ahogy ilyen határozottan leálltam magammal veszekedni, végül amúgy elaludtam. Óráról is.

És akkor jött ez:

– Tanár úr, jól értem a házi feladatunk elkövetni egy gyilkosságot? – nyújtotta a kezét a padtársam.

– Igen. Miért? – nézett meglepődött, értetlen fejjel a tanár úr.

– Hát csak…

– Ellenőrzésképp nem kérem behozni a tetemet, hanem kérem videóra venni a folyamatot. CD-re ha kérhetem. Elhozni órára az előtte elkészített, kidolgozott tervet, esetleg egy testrészét. Kötelezően csoportmunka, tanuljanak meg együttműködni. A csapat nem lehet több 5 főnél. 2 hetük van a feladatra, hétfőre már kérem a csoportokat meg a kiválasztott alanyt – darálta le az utasításokat, majd gyorsan az órájára pillantott. – A csengő 2 perc múlva szól, úgyhogy most elengedem magukat. Kellemes hétvégét! – kezdte összeszedni a cuccait az asztalon. Mindenki mereven nézett maga elé. Senki sem kezdett pakolni. A sokk alatt én például azon is elgondolkoztam, lehet, hogy csak viccel. Mint az hétfő reggel kiderült, nem viccelt. Maga hozott be egy portfóliót egy tavalyi diák munkájával.

A másnap teljesen más volt, mint az összes eddigi nap, amit ebben az épületben valaha eltöltöttem. A feszültséget minden négyzetcentin vágni lehetett. A folyosón és a tanteremben is. Vagyis igazából annyira sziklaszilárd volt, hogy azt vágni se lehetett volna, mert beletört volna az az ominózus vágóeszköz. Senki sem szólt senkihez egész nap, kivéve, ha ceruzát, zsebkendőt vagy hasonlót kért kölcsön, de az a megszólalás is a legnagyobb undorral, esetleg félelemmel történt. Hatalmas bizalmatlanság alakult ki egy nap alatt. Egyedül éreztem magam, ahogy egyébként talán mindenki, de a saját egyedüllétemet különösen rémisztőnek tartottam, tekintve, hogy egyébként igen beszédes szoktam lenni mindenkivel, és most kényszeresen úgy éreztem, csendben kell lennem. A csoportok, külső szemmel nézve, látszólag már kialakultak. A gond csak az volt, hogy egyiknek sem voltam tagja. Jelenleg pedig jól jött volna egy társ, mert számomra azonnal egyértelművé vált, hogy megtörténhet, valaki engem szeretne következmények nélkül a föld alá söpörni.

Pedig annyi tervem volt az életben… Alig egy év és már kihelyeztek volna legalább terelőbólyákat rakosgatni, vagy bírságokat osztogatni… Nem, nekem most kell meghalnom az osztálytársaim keze által. És… Pillanat…

– LESZÜNK EGY CSAPAT? – csúszott ki a számon, habár egy köszönés nem ártott volna helyette.

– Egy csapat?

– Igen, tudod a… a… szóval, na… tudod.

– Mi?

– Nem félsz, hogy megölnek?

– Nem.

– Hogyhogy?

– Mert tudom, ki választott minket, és hogy mit fogunk csinálni.

– M…minket? – mármint számítottam is rá, hogy nemkívánatos személy vagyok, de azért ténylegesen hallani kicsit fájt. Bólintott. – De akkor most leszünk egy csapatban? – tereltem vissza.

– Ja, ja igen – mondta szétszórtan és kotorászni kezdett a táskájában. Elővett egy rücskös textúrájú pirosas mappát. – Már elkezdtem vázlatolni – tette hozzá.

A mappa a következő dolgokat tartalmazta: Egy kép a mögöttünk ülő Bucsiról, aki egy „tudja magáról, hogy ő a faszagyerek és igyekszik is kimutatni” féle ember volt, úgy is tartotta a hátát, úgy is hordta a haját. Olyan arcot is vágott, mint egy gőgös picsa. De nem ez volt vele a legnagyobb probléma, hanem az, hogy nagyon jó érzéke volt ahhoz, hogy maga köré gyűjtse az embereket és manipulálja őket, valamint ebben a rendkívüli helyzetben még a szokásosnál is rosszindulatúbb, ezáltal sokkal veszélyesebbé vált. Osztály szinten köztudott, hogy nem bírjuk egymást, és ha tehetné, eltenné láb alól azt, aki az útjában áll. Most jött el az alkalom, most megteheti.

Valamint azért, ha az embernek kontaktjai vannak, azért erről-arról hall pár beszélgetésfoszlányt. Briliáns padtársamnak is így jutott el a füléig, hogy veszélyben vagyunk.

Tehát. A mappában szerepelt egy név, a korával, foglalkozásával és iratainak másolatával. A névhez tartozott egy kép. Volt pár vonalasfüzetből kitépett lap, amiken a név megfigyeléséről szóltak jegyzetek. Igényes jegyzetek voltak ezek. Óra pontosságra szedett sacc per kábé napirend, színes filcekkel kiemelt lényeg... De komolyan, ő már konkrétan kész volt a feladattal, csak kellett neki valaki, aki segít befejezni.

– Nem vagy semmi – nyögtem ki halkan. Elégedetten biccentett egyet. – És hogyan tovább?

– Majd órák után magyarázok – dünnyögte, miközben a rossz szeme miatt hunyorogva behajolt a firkafüzetébe és rajzolgatott valamit. Szépen rajzolt. Szerettem nézni, ahogy rajzol. Ő már kevésbé.

A tanár úr mindenkit kihívott magához. Privát módon kezelte a mappákat. Ha volt is más, aki az osztályból választott alanyt, a tanár úr semmi jelét nem mutatta. Egy pillanatra sem nézett rá senkire, semmilyen hangot nem adott ki, nem mutogatott, nem mondta, hogy válasszanak mást. Már majdnem azt hittük, nincs is senki, aki az osztályon belül választott, viszont ugyanígy tartóztatta meg magát akkor is, amikor mi mentünk ki. Amikor verbális megjegyzést tett, azt elképesztően halkan tette, és csak az ujjbegyeivel mutogatott a papíron. Karikázgatott, hozzáírt valamit, kihúzott valamit, majd elégedett mosollyal adta vissza a mappát. Utánunk még volt egy csoport. Miután őket is befejezte, kihúzta magát.

– Figyelmeztetem önöket, az, hogy elkapja-e magukat a rendőrség, az a maguk felelőssége, de az iskolából senki sem fogja magukat feljelenteni, minden harmadikos osztály megkapja ezt a feladatot. Tehát legyenek óvatosak, sok szerencsét, jegyezzék meg, amit mondtam, és ha minden rendben megy, mindenkivel találkozunk csütörtökön. Viszontlátásra és jó munkát!

 

Délután, boltba menet szemtanúja voltam annak, ahogy a Kicsi Vilit megfojtják és megtépik a saját osztálytársaim az iskolaudvar kerítése mellett. Nem tehettem semmit, fogadalmat tettem, amikor beiratkoztam.

A fiúk észrevettek. Megfagyott bennem a vér. Kicsi Vili még kapálózott. A fiúk még mindig néztek, én pedig egyre gyorsabban próbáltam sétálni, hogy minél előbb minél messzebb legyek tőlük. Kálmán megemelte az egyik kezét, piszkos volt, de túl messze volt, hogy lássam véres-e. (A szeme körüli ráncai alapján őszinte) vigyorral az arcán integetni kezdett. Valószínűleg ezzel jelezte hogy „minden oké, nem bántunk”. Ahogy Kicsi Vili utolsó kapálózásait és nyöszörgéseit hallgattam, könnyek szöktek a szemembe, de magamra erőltettem egy erős mosolyt és visszaintegettem, majd gyors léptekkel befordultam a sarkon.

Betettem a fülembe a fülest és zenével próbáltam elnyomni a hangokat a fejemben. Ritmusra ütögettem a vállamon lógó táska fogóját, és mélyeket próbáltam lélegezni. Próbáltam átgondolni a helyzetet. Ki is iratkozhatnék.

De ha holnap be is jelentem, hogy sziasztok én mentem innen, vagy ha nem is jelentem ki, holnapig még sok idő van. Ha Kálmánék most csinálták, mindjárt tanítás után, másoknak is eszébe juthat ma letudni a házit. Akárhol van akármi, most senki sincs biztonságban. Túl kicsi ez a város 22 diákra. Már a harmadik zene ment végig, amikor ráeszméltem, hogy ideértem.

Amikor rátettem a kezem a boltajtóra és elkezdtem befelé tolni, megláttam Tarcit és csapatát. Épp a lövés előtti pillanatban toppantam be. A boltos nő halálra rémült arccal, sírva nyögte ki „segítség”.

Nem mertem megmozdulni se kifelé, se befelé. Tarci hátradobta göndör haját és fenyegetőn megemelte a vállát.

– Kifelé – mondta hidegen.

– Figyelj, én csak tejért jöttem...

– Mond, te süket vagy, vagy hülye is? Nem látod, mi van nálam?

– Kérlek, csak elveszek egy tejet és már megyek is, ha már eddig eljöttem.

– Másik bolt is van a városban – fordította felém a légpuskát, amit valószínűleg az apja műhelyéből lopott el.

Valamiért úgy éreztem, nem fog lelőni és megmagyarázhatatlan okból beléptem az épületbe.

– Ne viccelj már, ez csak egy rohadt üveg tej. Amúgy meg válaszhattál volna olyan helyszínt, ahol nincs kamera, vagy legalább gondolhattál volna a kamerákra általánosságban. Ígyesen már el is követtél pár hibát. Mi lenne, ha hagynád, hogy kisétáljak, ha már úgyse mondhatok senkinek semmit? – tettem egy lépést a hűtő felé. Kinyújtottam a kezem, hogy elérjem a hűtő kilincsét, de pont mikor kinyitottam volna, egy hozzám közelebb álló lány, akit a teljes arcot takarós maszkban nem ismertem fel, ijedten rácsapott a karomra egy szomszédos polcról lekapott pezsgős üveggel.

KMV 2022

– AZT MONDTA, KIFELÉ! – üvöltötte teli torokból, de egy baj volt ezzel. Ismertem ezt a hangot.

Mármint, persze hogy ismerem, hisz a saját osztálytársamról van szó, de máshogy értem. Sokkal közelebbről ismerem ezt a hangot. De nem akartam elhinni, hogy ő az. Nem lehetett. Két csapathoz nem lehet csatlakozni, és ő az én csapatomban van. Hasonló a hangjuk, biztos csak ennyiről van szó. Ordibálva más hangja van az embernek, mint alapjáraton. Ugye?.. Még egyszer utoljára megpróbáltam elvenni azt a rohadt tejet, és akkor… akkor egy másik üveggel behúzott egyet. Az arcomba. Az orromba nyilalló fájdalom olyan orbitális méretet öltött, amilyet még nem éreztem. És még csak nem is azért, mert fizikailag fájt, hanem mert ő ütött meg. Amiért átvert. Amiért már az elejétől kezdve éreztem, hogy ez lesz. Hogy egyedül leszek. Hogy… nem is tudom, egyszerűen összetörtem.

Szóval miután orrba vágott, elkezdtem hátrálni. Távol akartam maradni tőle. Nem. Nem azért mert bántott, nem azért mert fájt, nem azért, mert féltem, hogy megint bántani fog. Sok embernek mondtam már, hogy megverem. Tényleg. Naponta többször is, de sose gondoltam komolyan. Most azonban tényleg ott volt bennem az inger, hogy magamhoz rántsam és megüssem. Elképzeltem, ahogy bezúzom az arcát az öklöm porcaival. Ahogy nekem is fáj a kezem, mert a pezsgős üveg felszaggatta a bőröm. Ahogy nekiesik a polcnak. Ahogy elsírja magát.

Ahogy elsírom magam. Ahogy ráhullanak a polcról az üvegek, szétvágják és betörik a fejét. De nem.

Visszatértem ide.

Állunk. Megfogtam az orrom és megdörzsöltem. Felkaptam a táskám a földről és kiszaladtam. Valami elkezdett folyni. Kifújtam az orrom, hogy megnézzem, vérzik-e. Nem vérzett. Azért jöttem ki, mert bántani akartam. Nem szerettem volna bántani, de AKARTAM bántani. És ezt semmiképp sem engedhettem meg magamnak.

Hazafelé azzal voltam elfoglalva, hogy az üvegszilánkokat szedegettem ki az alkaromból. Otthon fertőtlenítettem csak ki, majd olyan lendülettel, mint egy darab mosott szar, leültem a dolgozószékembe. Kegyetlen erővel tört ki belőlem a sírás, amikor egyszer csak kaptam egy SMS-t.

„Szasz heten nem birok bemenni le birnad adni helyettem a kriminalpszichologia hazimat? A postaladankban van a mapam, ha mar ugy is elmesz a hazunk elot, gondoltam megkerdezem”

Ezt most egyébként nem értem. Mintha… Mintha nem történt volna semmi. Mintha konkrétan nem történt volna semmi…

„te most tenyleg kiirtad az egesz nevet a tantargynak? XDD” – játszottam én is a hülyét „eloszor es utoljara ”

„ok akkor gondolom jovo heten tala”

„ja, koszi”

Szóval reggel elmentem a háza mellett, benyúltam a piros mappáért. Nem nyitottam ki, csak bedobtam a táskámba. Reméltem hogy talán kiinteget nekem az ablakon, de nem történt ilyesmi. Csütörtökön beadtam a tanárúrnak és ott maradtam a táblánál, hogy talán magam is belekukkantsak. Jogom volt tudni, mit műveltek a boltossal, habár aggasztott, hogy a többiek nem is jöttek ki a csapatából.

A tanár úr kérdőn nézett a kezemen lévő kötésre.

– Harci sérülés – nevettem kínosan. A tanár úr egy halkabb szisszenéssel fejezte ki a humorát, majd fellapozta a házinkat. Ami gyakorlatilag az ő házija volt, én csak a nevemet adtam hozzá, hogy csapat legyen.

Az egész tetején volt egy nekem címzett cetli. Annyi állt rajta: „nem minden rólad szól, senkit se érdekelsz még annyira se, hogy energiát fektessen abba, hogy megöljön. Én már a halakkal alszom. Jóéjt.”

Szóval ami a mappában volt, pontosan azt támasztotta alá, hogy magam dolgoztam. A padtársam dokumentációt csinált saját magáról és én beadtam helyette. A padtársamat Enidnek hívták. Ma délután találták meg a szobájában a szülei. Minden bizonnyal én öltem meg, de legalább nem csuknak le érte.

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Címoldal: Gutási Lukács
Hátsó oldal: bbc.com
Tanévzárás No.1 Megszokhattátok már, hogy a tanév végén egy különszámot szentelünk a Középiskolások Művészeti Vet...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Tovább brutalizálódunk

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Légy te a Képes Ifi fesztiváltudósítója! Előttünk a nyár, és kétéves kihagyás után újra egy olyan nyár előtt állunk, amelyet számos rendez...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Papajcsik Áron Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2022. Humoreszk, 3. hely

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Csízik Boglárka Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2022. Humoreszk, 2. hely

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Sörös Teodóra Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2022. Humoreszk, 1. hely

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Harmat Csongor Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2022. Novella, a Képes Ifjúság különdíja

0 Hozzászólás | Bővebben +