Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2022. Értekező próza, 3. hely

A kivonulás esélyei

„ideje volna végre már

megszöknöm közületek.”

(Szabó Lőrinc)

Eldöntöttem. Megteszem. Jobb életre vágyom. De merre induljak? S ha megtettem a kellő lépéseket, jobb lesz az életem? Egyáltalán kitől vagy mitől menekülök én?

Ezekre a kérdésekre, meglehet, soha nem kapunk választ, elmélkedni rajtuk azonban határozottan érdemes.

Ezt teszi Ottlik Géza is az Iskola a határon című művében. A regényben kamasz fiúk fejlődéstörténetét követhetjük nyomon, amint ártatlan gyermekekből öntudatos, fiatal felnőttekké cseperednek. Medve Gábor, a mű egyik főszereplője ösztönösen próbál megszabadulni a világ elvárásaitól, a mások által meghatározott normáktól. A megszabadulás jelen esetben leginkább a befelé fordulást, a társaktól való elkülönülést, de olykor-olykor akár a fizikai valóságban értelmezett szökést is jelenti. Medve olyan embertípus, aki bár idővel megtanulja élvezni diáktársai barátságát, kezelni emberi viszonyait, a belső békét mégis magányában, a fogdában vagy írás közben leli meg, amikor senki előtt nem kell önmagát rejtegetnie. Lázad, ki akar vonulni a közösség életéből:

„De mit akart ő annyira kifejezni, egyáltalán? Nincs semmi mondanivalója számunkra. Miért bajlódjon gyarló szavakkal és bamba cselekedetekkel, amíg összeáll belőlük valami rozoga látszat, hogy érthessék az emberek? Dögöljenek meg. Semmi köze hozzájuk. Esze ágában sem volt, soha nem akart egy percig sem az emberek közt élni. Csak az a lovas! Az a Trieszt felé ügető lovas. Utolérte őt a hágón, és nehéz parancsot hozott. Egyetlen szóból állt: Élj!”

És Medve Gábor megpróbál élni, ha alapvetően más is, mint a többiek. Már akkor kitűnik társai közül, amikor megkezdi iskolai éveit. A gyerekek rövid ideig ugyan, de abban a hitben éltek, hogy ártatlanságuk, gyermeki énjük sértetlen maradhat. Medve, a lázadó, ha veszélyeztetve érezte személyiségjogait, szembe mert szállni a többiekkel. Elképzelni sem tudta a megalkuvás lehetőségét, folyton harcolni próbált az igazságért, még akkor is, ha tudta, hogy semmi esélye. Viselkedésével pedig sokszor nem ért el mást, mint hogy megnehezítette a beilleszkedését, létezését az iskolában, sőt kritikus helyzetekben csak még idegesebbé, görcsösebbé vált. A tanáraival, társaival való harcok kapcsán erős önkritikát fogalmazott meg, és ezekből a krízishelyzetekből képzelőereje szabadította ki, s repítette el egészen a trieszti öbölig. Idővel belátta, hogy a szökés nem megoldás, hogy olyat csak a gyáva emberek csinálnak, ezt pedig, önérzetének hála, ő nem engedte meg magának. Végre kell hajtani a ránk szabott feladatokat. Szóval a szökés helyett új menekülési módszert dolgozott ki. Egy párhuzamos dimenzióban, az alkotásban, fantáziájában és a trieszti öbölben pihentek meg a gondolatai. Medve Gábor képes lett rá, hogy – bizonyos értelemben – figyelmen kívül hagyjon egy egész világot. Ennél többet talán ő sem kívánhatott. Eljutott a belső békéig, és társaival együtt elsajátította a létezés képességét: „Megtanultunk élni a tájban és egymagunkban a többiek között.”

Míg Medve a maga választotta magányban, az alkotás révén találja meg lelki nyugalmát, addig Philip Slate, A Schopenhauer-terápia című regény egyik főszereplője épp a bezártsággal és társtalansággal küzd meg mindennapjaiban. Irvin D. Yalom, a könyv szerzője párhuzamosan tárja fel előttünk két hasonló elme szenvedését és harcát saját démonaival, ám a két történet mégis más véget ér. A Schopenhauer-terápia betekintést nyújt a nagyra becsült filozófus, Arthur Schopenhauer életébe, akinek legfőbb meggyőződése az volt, hogy a csatában – amelyet a halállal vívunk – senkire nem számíthatunk, és senkitől sem szabad segítséget várnunk. Az ő filozófiájának hatását követhetjük nyomon Philip történetében, aki mély lelki sérüléseit Schopenhauer filozófiájával és gondolataival próbálja orvosolni. Természetesen az a sötét pesszimizmus, amelyet Schopenhauer képvisel, Philip életét csak még távolabb sodorta az egyébként érzékeny, de határozottan szép és gazdag világtól. A fiatal férfi a hosszú csoportterápiás foglalkozások során észrevétlenül nyer új látásmódot és nem mellesleg életre szóló barátságokat. Ez, azt hiszem, mind nem történhetett volna meg, ha maga nem dönt úgy, hogy változtatni szeretne önmagán, és nem látja be, hogy a komoly munka és erőfeszítés eredményt hoz. Philip hiába gondolta, hogy az életét akkor hozza helyre, ha elzárja magát az emberektől, végső soron épp ők voltak azok, akik megmentették, és visszaadták számára a reményt. Az ő esete igazolja József Attila szívszorító gondolatát:

„Hiába fürösztöd önmagadban,

Csak másban moshatod meg arcodat.”

Készülő szakdolgozatom kapcsán, melynek központi témája az agy és annak régiói, sokat olvastam az utóbbi időben a mentális és lelki betegségekről, sérülésekről. A tudományos publikációkra és statisztikákra támaszkodva írhatom le, hogy a betegségek egyik legfőbb, legmeghatározóbb kiváltó oka a színtiszta magány, az őszinte kapcsolatok hiánya, a céltalanság állandó jelenléte. Amikor mindegy, hogy egyedül vagyunk, vagy épp egy nyüzsgő társaság kellős közepén, mert az üresség belőlünk, belülről fakad, akkor kell keresnünk egy titkos kis ösvényt, amely kivezet minket – még ha csak ideiglenesen is – a végeláthatatlannak tűnő időhurokból.

A keresés folyamata persze nem veszélytelen, de mindenképpen izgalmas. És hiszem, hogy érdemes is. Egy rejtekhely, ahová elmenekülhet, mindenkinek kell a túléléshez. Fontos, hogy kitűzzünk magunk elé egy célt, amelynek irányába elindulunk, s azt mondjuk: Eldöntöttem. Megteszem. Én egy jobb életre vágyom.