Nyár volt. Az arcomat lágy, meleg szellő fújta. A járdán bicikliztem, amikor a szemem sarkából egy földön heverő cetlit pillantottam meg. Visszafordultam érte. Nem érdekelt túlzottan, de csak felvettem. Egy asztalos neve volt rajta: Michael. Csak így simán Michael, vezetéknév nélkül. Emellett csak egy mobilszám szerepelt. Elég hiányos volt, de hát ez ellen nem igazán tehettem semmit.

Az egyik barátom szülinapja augusztus végén lesz, majd rendelek neki valami szépet. Úgyis mindig a festőállványa miatt nyavalyog. Nyagda egy jószág. Meg ami azt illeti, elég öreg is. Ideje újítani. Amíg ezen gondolkodtam, nekimentem egy gyalogos néninek, aki ennek nem igazán örült. A táskáját használta fel ellenem harci fegyverként, hiába szabadkoztam, hogy véletlen volt. Tíz perc kínlódás után végre kiszabadultam az öreglány karmai közül. Nem tudom, mit tarthatnak ezek a nők a táskájukban, de a tudásba való belekóstolás elég fájdalmasra sikeredett: mintha féltéglával ütlegeltek volna. Verejtékes homlokkal értem oda az úti célomhoz, ami az egyik haverom háza volt. Az anyukája nyitott ajtót.

– Szia, Jake! – mondta nyálas hangon, ahogy azt mindig is szokta. – Thomas az előbb ment el a boltba egy kis ropiért. Megfeledkezett arról, hogy az összeset felette a Star Wars-maratonja közben.

– Ezen meg sem lepődöm – jelentettem ki egy félmosollyal. – Tom mindig is szétszórt volt.

Erre az anyukája már csak bólintott, majd beengedett. Tom szobája egy kamasz fiú álomszobája volt: PS5, Xbox One és egy olyan PC, hogy köpni-nyelni nem tudtam, amikor először megláttam. Miközben azon gondolkodtam, hogy melyik konzolt kapcsoljam fel, megérkezett a szoba büszke tulaja.

– Na, megjött az aranyhalunk! – mondtam nevetve.

– Te csak hallgass! Mindent felírsz.

– De legalább felírni nem felejtem el.

Erre egy nagyot fújt, és válaszul egy biccentést kaptam, amivel jelezte, hogy igazam van. Nekifogtunk a játéknak és persze a nassolásnak is. Végül a PS-re esett a választásunk. Játék közben elmeséltem neki, mit találtam az út szélén.

– Dobjuk össze a pénzt, és vegyük meg Gregnek közösen azt az állványt!

– Nekem is elegem van már a nyavalygásából – mondta, miközben mélyen belegondolt valamibe.

Tovább folytattuk a játékot. Mire észbe kaptam, már éjfél körül járt az óra.

– Azt hiszem, elindulok haza. Nem szeretnék holnap táskákkal kelni. Kivéve, ha azok nem Louis Vuitton-táskák. Akkor nagyon szívesen – nevettem.

– Barom! – nevetett Tom is.

Kiballagtam a házból. A biciklimre pattantam, majd a gyér megvilágításban tekertem hazafele. Néhány ember lézengett még az utcákon, de bőven nyugis volt már a város. Elnézegetve a parkban sétáló párokat és a futó embereket, egész rövidnek tűnt az út. Gyorsan hazaértem. Ledobtam magam az ágyba, és gyorsan el is aludtam. Azonban mielőtt elnyomott volna az álom, muszáj volt rápillantanom a névjegykártyára. Még mindig furcsa volt. Nem volt teljes az egész. Se egy szlogen, se egy cím. De a telefonszámot beleírtam a telefonomba azzal a szándékkal, hogy holnap felhívom, a kártyát pedig az éjjeliszekrényre tettem. Elaludtam.

Másnap kómásan keltem fel, elkészültem és iskolába mentem. A suliban egész nap a haverokkal lógtam a szünetekben. Meg legyünk őszinték, órán sem figyeltem. Bobbal, Martinnal és Eddel üzeneteztünk. Megtárgyaltuk, hogy ma nálunk leszünk, és majd valahogy elütjük az időt. Végre kicsengettek az utolsó óráról is.

– Na, húzzunk haza! – pattant fel Bob elsőként.

Kimentünk a suliból, és első utunk a sarki kisboltba vezetett. Bevásároltunk délutánra. Úton hazafelé a többiek füstöltek.

– Hogy bírjátok szívni ezt a koporsószöget? – kérdeztem tőlük, ellegyezve magam előtt a füstöt.

– Nem is tudod, mennyire lenyugtat. Ennyi idióta mellett muszáj valamivel enyhíteni a fejfájást – nevettek.

Megérkeztünk a házunk elé. Kizártam a kaput, majd besétáltunk a szobámba. Egyedül voltunk otthon, a szüleim dolgoztak. Mindegyikünk levágta a táskáját, és kényelembe helyezte magát. Ed megtalálta a névjegykártyát.

– Mi ez? – emelte fel, hogy mindenki jól lássa.

– Amint látod, az egy kártya – válaszoltam.

Nem igazán terveztem nekik megmagyarázni, hogy hogyan került hozzám, és hogy mit tervezek vele. Úgysem értékelnék.

– Akkor gondolom, neked nincs is rá szükséged – mondta Martin, és azzal a lendülettel elővette a gyújtót, és elkezdte égetni a papírfecnit.

– Te nem vagy normális! – háborodtam fel.

– Miért, talán félsz, hogy felgyújtok valamit? – Ahogy ezt kimondta, ledobta a szőnyegre az égő kártyát. Pár pillanatig hagyta perzselődni a szőnyegen, majd lábával elnyomta.

Pár percig csak néztem magam elé, és elgondolkodtam azon, hogy hogyan tudom magam ilyen emberekkel körbevenni. A kártyát végül ott hagyták a földön nyugodni. Este hat körül mentek el.

– Na, szevasz haver! Léptünk. Kösz a kaját.

– Sziasztok!

Őszintén szólva már nagyon vártam, hogy elmenjenek, mivel fel akartam hívni az asztalost. Hosszú percekig csörgettem, mire felvette valaki.

– Jó napot! Miben segíthetek?

– Jó napot! Egy állványt szeretnék rendelni. Jó számot hívtam? – kérdeztem kissé elbizonytalanodva.

– Fiatalember, maga a legjobb számot hívta. Nálam jobb asztalost nem találhat. Mekkora méret kellene?

– Nem igazán vagyok képben ilyen téren. Egy univerzális vagy átlagos méretet tud csinálni?

– Természetesen. Írok egy címet, két nap múlva este tízre jöjjön ide!

– Köszönöm. A viszont hallásra!

Meglepően gyorsan dolgozik. Már két nap múlva mehetek érte. Ez az ember nagyon becsületes asztalos lehet, gondoltam magamban.

Miközben ezen morfondíroztam, a telefonomra megjött a cím: Hemingway utca 204. Furcsa, hiszen tudtommal ez az utca a város teljesen külső részén található. És azt hallottam, hogy már senki sem lakja az ott lévő házakat. De hát egy ilyen munkához jót tesz a magány. Úgy döntöttem, a nap további részében sorozatot nézek, ami közben az álom el is nyomott.

Két napja már, hogy felhívtam Michael mester urat. Tomnak még nem is említettem, hogy beszéltem vele. Gondoltam, őt is meglepem. A nap elég lassan telt, játszottam, majd elugrottam Tomhoz. Meghívtak vacsorára. Az édesanyja mindig nagyon finomakat főz, így muszáj volt elfogadnom ezt az invitációt. Fél tízkor azonban felpattantam az asztaltól.

– Köszönöm a vacsorát, nagyon finom volt, de sietnem kell haza. Tudjátok a táskák… – nevettem el magam végül.

– Szia, Jake! Majd holnap találkozunk!

– Bizony Tom, holnap mindenképpen.

A megszokottnál sokkal gyorsabb tempóval indultam el, mivel úgy éreztem, el fogok késni. A város most még zsongott az élettől. Mindenki kint volt, vagy buliba ment, vagy a parkban sétált. De nekem most nem erre kellett figyelnem. Tíz perc tekerés után értem az úti célomhoz. Bevallom, kicsit féltem. A belvárostól ennél messzebb nem is lehettem volna. Lassan leszálltam a biciklimről, a kapuhoz sétáltam, és megnyomtam a csengőt. Egy erős, nagydarab ember jött ki, majd kezet is nyújtott.

– Jó estét! Én lennék az asztalos. Biztos az állványért jöttél.

– Jó estét! Igen, azért. Mennyi lesz?

– Azt majd később. Gyere be, körbevezetlek a műhelyemben.

Nem nagyon ellenkeztem, mivel városi gyerek lévén még nem igazán láttam asztalos műhelyet. Ahogy beléptem az ajtón, azt hallottam, hogy a zár kettőt fordult a kulcslyukban. A pulzusom az egekbe szaladt.

– Gyere csak! – fogta meg a kezem, majd valami injekciót fecskendezett belém. A világ elsötétült körülöttem.

Ezek után egy székben ébredtem fel. Még kába voltam, és valahogy nagyon különösen éreztem magam. Ahogy néhány fáradt pislogás után körbenéztem, észrevettem, hogy a testem nem az én testem. De mielőtt valóban felfoghattam volna ennek jelentőségét, az asztalos hangjára kellett felkapnom a fejemet.

– De örülök, hogy felébredtél! Nézd, éppen te vagy a hírekben!

Válaszolni nem tudtam, mivel a szám rongyokkal volt kitömve. Viszont a tévében valóban engem mutattak. A szüleim és Tom nyilatkoztak az eltűnésemről. Mindnyájan sírtak. Egyszer csak a szobámban talált névjegykártyát mutatták, amelyen most már egy új szöveg is állt:

„Jobb embert faragok belőled!”

Erre az elrablóm felnevetett.

– A citrom. Végre valaki megtalálta. Ha papírra írunk vele, hő hatására megjelenik.

Így már mindent értettem. Ám a miértjére még most sem tudtam rájönni. Amint ezen gondolkodtam, Michael egy kazettát rakott be, majd elindította. Egy videófelvétel volt. Az ő „szemével” láttuk a világot. Én voltam rajta, ahogy kábultan fekszem egy asztalon. Le voltam kötözve. A következő pillanatban egy szike volt látható a képen, ami felém közeledett. Ekkor már zokogtam. De muszáj volt tovább néznem. Levágta a jobb kezem, majd a mélyhűtő felé indult. Mikor felnyitotta, rengeteg emberi szerv, illetve testrész volt látható. Kivett egy kezet a sok közül, majd rám varrta. Ezután a belső szerveimet cserélte ki jobbakra. Szenvedtem amiatt, hogy néznem kellett, s azt kívántam, bár kioperálta volna a szememet is. De azok még megvoltak, a videó pedig még mindig tartott. Ezután a lábaim következtek. Ugyanazt végigcsinálta, amit a kezeimmel. Szörnyű volt. Az arcomat nem bántotta, viszont ezek után a hangszálaim következtek. Az összeset kitépte, ám ezek helyére már nem rakott másikat. A film itt elsötétült.

A rablóm nagyot nevetett, én pedig ordítani próbáltam, de nem tudtam. Elvette a hangomat. Többé már nem mondhattam semmit sem.

– Csak nyugodtan kiabálj, megengedem, úgysem hall itt senki. – Ekkor újra felnevetett. – Végül is már sehol sem hallanak. Lám, megalkottam a tökéletes embert!

Ahogy ezt kimondta, újból a fecskendőhöz nyúlt, ami teljesen kiütötte a biztosítékomat, a feketeség pedig ismét ráborult a világra, de immár véglegesen.