PSZICHO

Úgy száguldom át az életen, mint egy köcsög BMW-s, akire nem vonatkoznak a szabályok. Előadások, barátok, bulik, tanulás, munka… Belecsöppentem a dolgok sűrűjébe, s eljött az utolsó vizsga ideje is. B*szki, ez lesz az utolsó vizsgám. Nagyjából ennyi nyilallt belém, amikor úgy lapoztam át a könyvet, hogy akkor holnap megyek haza vizsgázni, de körülbelül semmit sem tudtam. Na de majd lesz valahogy. Elvégre is, jártam előadásokra, a pszichológiát is szeretem, és hát van ott egy halom dolog, amit az ember akkor is tud, ha nem iratkozik be egyetemre. Ennek ellenére legszívesebben a párna alá tettem volna a könyvet. De sajnos a tapasztalataim szerint, az nem sokat segít. Azzal legfeljebb arra jutottam volna, hogy elveszítem a könyvem egy pár napra. És valószínűleg az éjszakám sem lett volna túl kellemes.

Szóval pakolás, és gyerünk. Most felkészülten mentem a határra. Leszedtem egy könyvet, összeraktam egy hosszú playlistet, készítettem vacsorát is. Hát erre nem most suhanok át a határon alig néhány perc várakozás után? Majdnem meg is dorgáltam a csávót, hogy még a vacsorámat sem tudtam tőle megenni.

A szerb határon sem volt gondom. A vámőr csupán annyit kérdezett, hogy a macskának van-e passzusa. Van. És mentem is tovább. Mondjuk, nem macskám van, hanem két (papíros) kutyám, na, de ne vesszünk el a részletekben. Addig a tízesig hosszú út vezetett. És méghozzá rögös. Így van az, amikor részletekben javítják az autóutat.

Valamin „átmásztam” így a sötétben, kocsival, ugyanis azt az autópályát folyamatosan építik/renoválják. Vagy csak simán valamit csinálnak, ugyanis a pénzeket már felvették rá, aztán illene villantani is valamit. A *bumm* után bekapcsolt előttem egy lámpa, s így kezdődik a check the engine¹ sztori.

A CHECK THE ENGINE SZTORI

Szóval áthajtottam valamin, ezután pedig felvillant előttem a motorhibát jelző kis lámpácska. Az első adandó alkalommal megálltam, ugyanis az sosem jó jel, ha a kocsin valami világít, aminek nem kéne. És akkor még azt mondják, hogy én nem értek a kocsikhoz. Pff! Check the engine, azaz ellenőrizze a motort. Leellenőriztem. Felnyitottam a motorháztetőt, és a motor még ott volt. Ha egyáltalán jó helyre néztem. Azért szerintem feltűnt volna egy hatalmas lyuk mindennek a közepén. Check the engine! Yep, it’s still there.² Akkor most lényegében mehetünk is tovább.

Hogy hol voltam? Valahol a sötétben, a semmi közepén. Szerintem még a Google Mapsnek is megfájdult volna a feje, ha meg kellett volna mondania, hogy melyik semmi melyik közepén álltam félre.

Telefonáltam egyet, és a következő tanácsot kaptam. Hazáig nincs megállás, kivéve, ha bekapcsol az olaj lámpa. Amíg a lámpa narancssárga, addig lehet menni, viszont ha valami piros kezd el világítani, rögtön állj meg. Ha pedig valami kigyullad, egy, látni fogom magam előtt a füstöt, kettő, melegem lesz. Biztató. Viszont utána gyorsan a szívemhez nőtt az a check the engine lámpa. Olyan karácsonyi hangulatot keltett márciusban a műszerfal, és sosem éreztem magam egyedül.

MÉG EGY TÍZES

Végül nem került a könyv a párnám alá. Pszichológia vizsga, nagyjából száz oldal, na meg emellett tettem már le nehezebb vizsgákat is. Amúgy meg, rohadtul nem volt kedvem az idegeskedéshez. Öreg vagyok én már ahhoz.

Egy random kolleginával álldogáltunk a tanterem előtt, vártuk, hogy lecsapjunk a professzor asszonyra, amint megjelenik. Elsőként akarunk felelni. Csak egy baj volt. Az asszonyt még az életben nem láttuk. Mint mindenki, ő is kikapcsolta a kameráját előadások közben, annyira kíváncsi meg nem voltam, hogy megkeressem az egyetem honlapján, és ránézzek a fényképére.

De mégiscsak sikerült kiszúrnunk őt, és könyörögni kezdtünk, hogy elsőként feleljünk, hiszen mi csak ketten voltunk, amazok a büntető eljárásjogon meg kismillióan. Emellett, mi kevesebb kérdést kaptunk. Megbeszélve, jöhetünk. De ez a bolondját járatta velünk. Csak addig jutottunk, hogy az elsők között ülhettünk be a tanterembe. Szó szerint utolsóként feleltem. Erről ennyit. Megkaptam a magam két kérdését, elmondtam mindent, ami az eszembe jutott, ami kellett, és ami nem kellett, és kifelé menet még a tanterem szemetesébe belevágtam a jegyzeteimet. Kész, ez volt az utolsó vizsgám.

A dolgok könnyebbik részén túl voltam, csakhogy akkor ezt még nem igazán sejtettem. Én csak az idegeskedésen akartam túl lenni, azt hittem, hogy az az, ami majd a sírba tesz, és abból már az alapképzésen is elegem lett. Viszont az igazi nehézségek még csak most jöttek, együtt azzal a sok maillel, hogy hát igen, bocsika, kedves professzor úr, de tudja, nem igazán tudok most elugrani egy konzultációra, én Budapesten lakom. Hoppácska. Azt persze nem tehettem hozzá, hogy a maga konzultációs mondanivalója éppen beleférne egy mailbe, és akkor nekem is ott lenne „papíron” az, amit a professzor akar.

EGY ESTÉM OTTHON

A hazalátogatás nem csak tanulásból meg vizsgázásból állt. A vasárnapot a családommal akartam tölteni, a munka és a vizsgák mellé pedig be kellett szúrni a barátkozást, az orvost, az ügyintézést, meg a kafanát. Mindent percre pontosan kiterveltem. Egyedül az nem volt feltüntetve a részletes tervek között, hogy mikor megyek majd el pisilni. De abban a nagy nyüzsgésben megtaláltam a nyugalmam. A családi ház volt az én örök négy falam, ahova gondolkodás nélkül visszaköltöztem volna, másrészt viszont nem volt az a pénz, amiért én még egyszer oda visszaköltözöm. Mindenesetre, azt neveztem otthonnak. Feküdni a csillagos ég alatt, a jól megtervezett, de gyatrán tapétázott szobában, távol a pesti káosztól, ahol gördeszkán suhan el az ember mellett egy csaj patkánnyal a vállán, s ahol azért is megszólnak a szomszédok, amiért tejet nem, de pálinkát azt iszok. S emlékeztek még a Mézga család annak a részére, hogy miért nem ment inkább a Hufnágel Pistihez? Mert nekem is ezen kattogott az agyam egy este otthon. Miért nem költöztem inkább Boszniába? Vagy egy olyan helyre, amit otthonnak nevezhetek. De mindez hiábavaló. Nem lesz még egy hely, ahol ennyire kényelmes az ágy, és ahol a fal túloldalán a szüleim várnak hideg jogurttal meg burekkal.

LETETTEM A VIZSGÁIMAT

Ezzel valamilyen szinten egy hatalmas kő esett le a szívemről, meg egy nem kis teher a vállamról. De ez még nem jelenti azt, hogy hirtelen minden egyszerű lett. Még volt pár elintéznivaló mielőtt a jog mesterének tituláltak volna. Ezt nem osztogatták ingyen, de még úgy sem akarták odaadni, hogy már letettem egy valag pénz, na meg hát igazán szép kék szemem van.

Az egyik ilyen apró elintéznivaló dolog volt a szakdolgozat. Egyszerűen hangzik. Életem során már annyit írtam, hogy szinte nevetségesnek tűnik az a feladat, hogy megírjak egy harminc oldalas szakdolgozatot valami olyanból, amit már évek óra tanulok. De sajnos ez sem volt ilyen egyszerű. Én marha, azt hittem, hogy ha a gimiben száz oldalas lett az érettségi szakdolgozatom, akkor ez majd megy, mint a karikacsapás. Néha komolyan elgondolkodom azon, hogy hogy lehetnek ilyen téves felfogásaim. Meg is szoktam magam kérdezni, hogy hülye vagy te? De mindig olyan válasz érkezik, hogy igen, és ezt méghozzá élvezem is. Néha fejjel kell menni a falnak. Lehet, hogy csak egy függöny.

Ahhoz, hogy befejezhessem ezt az istenverte mesterképzést, egy halom dologra kellett gondolnom. Először is, kellett találni egy megfelelő témát. A megfelelő téma alatt azt érjük, amiről még nem írtak túl sokan, viszont írtak róla eleget ahhoz, hogy tudjunk találni elegendő könyvet, cikket, egyéb kutatási eredményt ahhoz, hogy legyen miről írnunk. Emellett, a hipotézist is meg kellett fogalmazni. Ha ez a kutatós, gondolkodós rész megvolt, akkor lehet írni a professzornak. Csak előbb választani kell egy professzort. Én már a vizsgán beszóltam az egyiküknél, hogy na, hali, akkor én magánál lennék. És ekkor pisáltam magam szembe. De úgy telibe. Ezt már akkor is sejtettem, de úgy igazán csak később jöttem rá.

Képgaléria: