Az idők kezdete óta folyamatos vita dúl a fiatal generációk, akik úgy érzik, hogy senki sem érti meg őket, és a „bezzeg a mi időnkben minden jobb volt” lobbisták között.

Bár régóta zajlik, a vita az ésszerű és kevésbé ésszerű dolgoknak az egymás fejéhez vágása után sem jut sosem dűlőre.

Véleményem szerint, az internet széleskörű elterjedése megváltoztatta az egész folyamatot, és még értelmetlenebbé vállt ezen diskurzusok lefolytatása.

A fiatalok életében minden számottevő dolog egy helyre vezethető vissza, minden gondolat és tett csak egy darab puzzle saját magunk megértéséhez, és identitásunk felépítéséhez.

Az identitás fogalma számtalan kisebb ágra bontható le, a teljesség igénye nélkül megvan a nemzeti, erkölcsi vagy éppen a szexuális identitásunk, és ezek összessége, összeforrasztása adja azt, akik valójában vagyunk.

Mivel saját tapasztalataim szerint a nemzeti identitásunk keresése egy égető probléma minden jelenleg tinédzser korban lévő vajdasági magyar fiatal számára, úgy gondolom, érdemes boncolgatni a téma ezen aspektusát.

Az alapvető kérdés, hogy mi az, ami meghatározza, melyik nemzethez tartozunk.

Természetesen, mint szinte mindegyik filozófiai kérdésre, erre sincs egy megcáfolhatatlan, szent válasz.

Az egyik oldalról azt kapja az arcába a fiatal, hogy Szerbiában él, illik tudnia szerbül, vegyüljön el, haj levág, márkás melegítőszett, puffer dzseki, másik oldalról pedig a „Vesszen Trianon, Vajdaság magyar föld” mondatokat kiabáló embereket.

Ebben a kereszttűzben kell jelenleg egy délvidéki magyar fiatalnak megtalálnia a saját nemzeti identitását, és ez a keresés sajnos az esetek többségében szélsőségekbe torkollik.

Személyesen ismerek egy velem egykorú srácot, aki magyar kereszt- és vezetéknévvel rendelkezik, köztudott hogy a felmenői magyarok voltak, ő viszont azt az utat választotta, hogy ezt letagadja és felvegye a teljesen szerb identitást, és harcot indít a vajdasági magyarság ellen.

A másik végletet is volt lehetőségem megismerni, hiszen volt olyan ismerősöm, akit elkapott a nemzeti tudat erős szele, és az utcákon magyar zászlót lengetve kereste a konfliktusokat.

Természetesen egyiket sem tartom rendben lévőnek, azonban sajnos egy olyan információs, illetve dezinformációs korszakban élünk, ahol egyre könnyebb szélsőségessé válni. Azonban bízhatunk abban, hogy idővel ezek elvesznek, és ezt a saját bőrömön tapasztaltam.

Nekem is volt olyan időszakom, amikor Kárpátiát, illetve különböző magyar nemzeti énekeket hallgattam minden adandó alkalommal, és mindent, ami a szerb kultúrához köthető, csuklóból elutasítottam.

Idővel viszont, ahogy érik az ember, úgy gondolom, hogy a legtöbb esetben a szélsőségek kivesznek belőle.

Természetesen magyarnak tartom magam, hiszen ez az a nyelv, amit mindennap ápolok, amelyen édesanyám selymes hangját hallom, vagy amelyen a magvasnak vélt gondolataimat papírra vetem (vagyis inkább dokumentumokba, de ez mellékes). Sosem tagadnám le azt, ahol születtem, büszkén mondom azt, hogy délvidéki vagyok, és patikának hívom a sportcipőt, és szokknak a szörpöt.

Talán felesleges is az, hogy az ember beskatulyázza magát valamilyen társadalmi csoportba, hiszen minden ember egyén, és mindenki megismételhetetlen.