Most pedig mindenki esküszik arra, hogy ennek vége, és most majd minden megváltozik. Gondolhatjátok… Igen, még most is a közelmúltban Belgrádban történt iskolai lövöldözésről, illetve a kicsivel később szintén a főváros környékén megesett sorozatgyilkosságról folyik a disputa az egyszerű emberek, a szakértők és a politikusok között. Mindenkinek van véleménye, és mindenki nagyon tisztában van az okokkal, és tudja azt is, hogy hogyan kell elejét venni annak, hogy a jövőben hasonló dolgok történjenek. Valójában pedig… Valójában pedig semmit sem tudunk, sem mi, egyszerű földi halandók, sem a szakértők, sem az ország és annak különböző szintjeinek vezetői. Tanácstalanok vagyunk. Csak ezt nem könnyű beismerni. Nem tudjuk, mi volt, nem tudjuk, mi lesz. Semmit sem tudunk. Állunk megrendülten, és ezt úgy próbáljuk ellensúlyozni, hogy mozgatjuk a szánkat. Őszintén megdöbbentünk, és zavarunkban, tudatlanságunkban csak hangokat adunk ki mindannyian, és okosnak gondoljuk magunkat. Nem a szél mozgatja az ajkainkat, hanem az agyunk igyekszik leplezni a tudatlanságunkat. És éppen ez… Éppen a tudatlanságunk vezetett ezekhez az eseményekhez… Vagyis eddig sem tudtuk, hogy hogyan is kellene egy normális társadalmat felépíteni, működtetni, egy igazi társadalom tagjaként élni és dolgozni. Nem tudtunk, és ezután sem fogjuk tudni. Most rendőröket vezényeltek az iskolákhoz. És ennek a következménye… A félelem.

Talán azt akarják elérni a döntéshozók, hogy a diákok féljenek, és így eszükbe se jusson tömeggyilkosságba fogni. Legalábbis ne az iskola körül. Mondjuk ötven méterrel arrébb… Nem is beszélve arról, hogy annak, akinek az agya megroggyant, annak meg éppen mindegy, hogy van-e rendőr a közelben vagy sem, hogy látja-e, amit elkövet vagy sem. Valószínű, hogy megroggyant aggyal együtt jár a félelemérzet megroggyanása is. A rendőröknek az iskolákba állításával legfeljebb annyit lehet elérni, hogy aki eddig nem akart tömeggyilkolni, az ezután se akarjon. Hát bravó! A probléma gyökere sokkal mélyebben van. Nem felületi kezelésre van szükség, hanem a betegség forrásához kellene lejutni. Ott kellene belenyúlni a rendszerbe, meghúzni néhány csavart, helyretenni egy-két fogaskereket, kicserélni pár rozsdásodó alkatrészt, és voilà. Ez viszont nagy munka, hosszantartó nagy munka, ember legyen a talpán, aki belekezd. De nincs más lehetőség. Azóta meg egyre másra arról szólnak a hírek, hogy hol melyik iskolában fenyegetőzött egy-egy diák, hogy hányan néztek utána az interneten, hogyan is kell bombát gyártani, hogy ki milyen fegyverrel pózolt a közösségi médiában, vagy milyen játékokat játszott az interneten. Változás meg egyelőre nincs. De majd lesz. Valami lesz.

Képgaléria: