1. Fejezet: Az élet nem több, mint egy mulandó görcs, de mégis a legmagasztosabb rejtély

Az emberi agy a dualizmusok elve alapján működik. Ahhoz, hogy megértsünk egy-egy jelenséget, kell hozzá egy másik, amelyhez hasonlítani tudjuk. A Bell Witch Mirror Reaper albumjának súlyos motívumriffje önmagában nem kínál értelmezhető érzéseket, ha nincs viszonyítási alapunk a The Beatles Here Comes the Sun melengető gitárzene sugaraihoz. De e dualizmusnak nagy ára van: az életfelfogásunk illúziója. Az összevetendő fogalmak legtöbbször összevethetetlenek.

Az idei Roadburn eső napján Dylan Desmonddal és Jesse Shreibmannal beszélgetek az új lemezükről, az egyszámos The Clandestine Gate-ről. Az albumot egy muzsikai triptichon első fejezeteként a kiadása napján élőben hallhattuk Tilburgban, a zene határait feszegető fesztivál idei kiadásában.

Mellettük számos más előadó brillíroz, de mivel még mindig nem találták fel minden Roadburn-látogató legáhítottabb technológiáját – az egyidejű jelenlét-sokszorosítót –, nekem csak néhányhoz van szerencsém. Mindegyikről őszintén beszámolok a kérdéseim és az azokra kapott válaszok között.

A The Clandestine Gate egy 83 perces zeneszám, amely a Future's Shadow első fejezetét alkotja, egy tervezett hosszú formátumú album triptichonját. Mesélnétek többet erről az ambiciózus projektről, és arról, hogy miben különbözik a korábbi kiadványaitoktól?

– Az ötlet organikusan jött. Azt szerettük volna elérni, hogy egy szünet nélküli előadást tarthassunk élőben. Így jött a trilógia ötlete, ahol mindegyik rész egyenesen összekapcsolódik, mégis mindegyiknek megvan a saját tétele.

Az Yrre nyitja a fesztivált a Robert Eggers The Witch című horrorhoz készült alternatív filmzenével. Sötét, piszkos, mégis mérnökien kimért lidérchatalommal söpör végig az egész lényemen, amely még mindig kicsit a mindennapok gondjain elmélkedne, tenne, venne. Lényegre törő kezdete ez a fesztiválnak, ahol az ember már megszokta, hogy a zenekínálat nehézsége a nyers hangszerösszhangból üvölt fel.

A triptichon ötlete pontosan hogyan jött be a képbe?

– A harmadik albumon hét tételnek kellett volna lennie, de ez végül nem jött össze. Azon a lemezen [Mirror Reaper – szerk.] megtanultuk, hogyan kell hosszú tartamú zenét szerezni. Jesse-t mindig is foglalkoztatta a háromtételű festmények lényege. Hieronymus Bosch Gyönyörök kertje című alkotása gyermekkorában is ott lógott a konyhában. Szerettük volna elkerülni, hogy fel kelljen áldoznunk a lemez időtartamából, és inkább három kiadványt hoznánk létre. Ez volt ráadásul az első alkalom, hogy tudatosan idéztünk külső inspirációkból.

A következő hangínyencség az undergroundból előidézett John Cxnnor, akik különböző dán zenészek segítségével az idei fesztivál műfajilag árnyaltabb természetét alkotják. A dark elektronikus zenét keverik hardcore-val és metallal, miközben szociálisan vészjósló szövegeket kántálnak. Az eredmény egy testrázós táncegyetértés a jelenlévők és a színpadon végzett kísérlet között emelt mentális hídon.

A The Clandestine Gate elkészítése több mint két évig tartott, ami lehetővé tette, hogy a zenétek organikusan fejlődjön a koncentráltabb, földhözragadtabb minimalizmus állapotába. Ki tudnátok fejteni ezt az irányt meg az említett külső inspirációkat, és hogy ez hogyan befolyásolta az album végső hangzását?

– Egyszerre minimalista és komplex, amelynek a makró színvonalon a narratívához kell illeszkednie. Az egész ötlet levezethető az örök visszatérés motívumához [minden esemény azonosan fog újrajátszódni, mint ahogy már megtörtént, újra és újra, az örökkévalóságig – szerk.], azaz valamiféle reinkarnációra, a vég nélküli körforgás és újrakezdés szempontjára. Felvetettük az egzisztencializmus és történelmiség filozofikus fogalmait, hogy van-e kontrollunk az életünk fejleményei felett, vagy az egész csak determinizmus eredménye? Tolsztoj inspirálta ötlet, hogy nincs döntési hatalmunk afelett, hogy megszülessünk-e vagy ne, de attól el kell játszanunk a szerepünket. Hol van ebben a körforgásban a befolyásolási hatalmunk? Az egész egy hegeli dialektika: a történelem rabszolgái vagyunk, mégis nélkülünk a történelem nem ugyanúgy zajlana le, így a jelentéktelenség és nélkülözhetetlenség dualizmusa itt is megjelenik. Az egész album kutatja azt az ambivalenciát, amely az univerzum távlataiból nézve a földi élet semmisége és az élő létezés legmagasabb fontossága között feszül.

2018-óta, amikor a Marinert adta felejthetetlenül elő a Cult of Lunával együtt, vártam az alkalmat, hogy Julie Christmas saját repertoárját koncerten éljem át. Az idei fesztivál egyik kiemelt előadásába fektetett várakozás nem alapozatlan. Az őrületet imitáló rikoltozása megedzett énekhanggal váltogatja az érzelmi káosz megértéséért küzdő könyörgést a racionálisan veszedelmes haraggal, miközben egy ollóval nyirbálja a saját haját és neonfénnyel világító ruháját. A performance magával ragadó, és míg tart, elfelejtem, hogy én egy ember vagyok egy fesztiválon. Inkább csak egy hangszer dallamaként úszom az örökké tartó éteri szimfóniában.

A Bell Witch zenéjét gyakran írják le lassúnak és meditatívnak, az időn kívüli idő érzetét kultiváló transzcelebráló minőséggel, mégis azzal a heaviness-szel aláfestve, ami alapvetően meghatározza a Roadburn szubkultúráját. Hogyan éritek el ezt a hatást, és mit szeretnétek közvetíteni a hallgatók felé a zenétek által?

– A zenei játékunk és képességeink fejlődése egyértelműen hatással voltak ránk. Kibővítettük a hangszereket a Mirror Reaper óta – Jessie egy második pedált és szintetizátorokat pakolt maga mellé. A zenei elemet még inkább előtérbe helyeztük. Dylan azt kommunikálja a hallgatónak, amit önmagának is: a zenehallgatás alatti idő elkülönül, mintha nem is lineárisan haladna. A múlt a jövőre vetett árnyék, a jelen pillanat pedig ott van az összes többiben. Például, Jesse a koncertek elején arra gondol, hogy kibírja-e majd mosdó nélkül, de aztán elkezdődik az előadás és addig tart, amíg véget nem ér. Közben nem számolja a taktusokat, az egész érzés alapú. A koncert időtartama egy önmagába foglaló jelenet, amely az ember által elképzelt megoldásokkal és szándékokkal játszik. Dylan szerint az emberek azt szeretik, amikor a dolgok megoldódnak, és ott végződnek, ahová szerintük a dolgok vezetnek. Mi olyan zenét írunk, amit hallgatni akarunk, amelyben el akarunk merülni, el akarjuk távolítani magunkat a valóságtól. Nem mozogni és ketyegni, hanem az óceánban lebegni ahelyett, hogy az utat járnánk…

A hátralévő bandák az idei zenekínálat finomabb oldalát kezdik festegetni. Bo Ningen érdesen pszichedelikus rockja álomszerű aláfestés az énekes néha androgün orgánumához. Talán korai lamentáció, de valahogy nem érzem az átadást, nem tudok lebegni a színpadok közötti óceánban, hanem az utamat járom, ha nem is tudom, hová vezet az engem…

Hamarosan kiderül számomra, hogy a The Hanged Manre, amely az első váratlan meglepetés e négy nap alatt. Retrósabb hangzású és sokkal puhább pszichedelikus rock hív magával táncra, amely őszinte energiával reagál a közönség lelkesülésére. Ezt még a kiváló The Soft Moon sem tudja felülmúlni, pedig fergetegesen borzongató diszkóélményt nyújt.

(Folytatjuk)

Képgaléria: