Valljuk be, mindenki találkozott már mesékkel; vagy mesekönyvben, vagy a televízió képernyőjén, vagy éppen a zsebünkben lapuló okoskészüléken keresztül.

Vitathatatlan tény, hogy gyerekkorunk egy nagyon jelentős részét meghatározzák. Épp a minap volt néhány szabad órám, így újra belenéztem a régen imádott rajzfilmekbe, melyek előtt órákat tudtam eltölteni. Úgy gondoltam, írásos formában emlékezem meg a kedvenc rajzolt/animációs sorozataimról.

A rajzfilmek történelmét csak futtában lezavarnám, hiszen senkit nem érdekelnek a száraz tények, azonban fontosnak tartom megemlíteni az első animációs sorozatot, amelyet a tévé képernyőkön vetítettek. 1950-ig kell visszamennünk, amikor is a Jarry Fairbanks Inc. kiadta a Crusader Rabbit című mesét. Az első olyan alkotás, amit a magyar olvasó is jól ismerhet, az az 1960-ban megjelent The Flinstones, azaz a Frédi és Béni avagy a két kőkorszaki szaki című mese.

Az idő múlásával egyre nagyobb lett a választási lehetőség, a kilencvenes évektől kezdve rajzfilmcsatornák garmadája figyelt már a szórakoztatásunkra, és bár mesélhetnék arról, mennyire ikonikus a Dr. Bubó vagy a Nagy ho-ho-Horgász, nekem már teljesen új mesék jutottak, így a teljesség igénye nélkül írnék a kedvencekről néhány mondatot, benyomást, érzelmet.

Leszögezném, hogy a gyermekkorom nagy részét mesék szempontjából a Cartoon Network töltötte ki, mivel a rajzfilmek döntő többségét itt sugározták.

Az Adventure Time – azaz Kalandra fel! egy ember és egy kutya kalandjait mutatja be egy fantáziavilágban, varázslatokkal, fegyverekkel, ellenfelekkel, ami így elsőre eszméletlenül bugyután hangzik, azonban aki több időt töltött a sorozattal, pláne felnőtt fejjel, az rájön, valójában milyen mélységekkel is rendelkezik ez a sorozat.

Folyamatos erkölcsi és érzelmi dilemmák jelennek meg benne, amelyek bár a gyerek számára értelmetlenek, felnőtt fejjel mélyre döfnek, karakterfejlődés vehető észre a sorozatban, illetve rengeteg felnőtt humor.

Néhány résznél felnőttként is felkapja a fejét az ember, mély gondolatokat kelthet és esetleges melankóliát okozhat.

Gyermekfejjel az egész csak egy szórakoztató kaland, így ajánlom mindenkinek, aki régen látta, hogy immár érettebben nézze meg újra.

A Regular Show – azaz Parkműsor egy madár és egy mosómedve barátságát, szórakozását és érzelmi vívódását mutatja be.

A sorozat folyamatosan olyan témákat feszeget, hogy meddig tudunk elmenni, ha egy barátunk megtartása a tét, a munkanélküliség, illetve rengeteg helyen fellelhető benne a jelenlegi fogyasztói társadalom kritikája, mindezt könnyedén, jó humorral adja elő a sorozat, így szintén úgy érzem, hogy megéri felnőtt szemmel is megnézni.

A Johnny Testtel már könnyedebb vizekre evezünk, a rajzfilm teljes mértékben a szórakoztatásra épül, néha fellelhető benne néhány apró kikacsintás a társadalomkritikára, de ezt nem túlozza el, inkább megmarad egy könnyen fogyasztható, szórakoztató mesének.

A The Marvelous Misadventures of Flapjack – azaz a Nyomi szerencsétlen utazásai kapcsán nem árulok zsákbamacskát, ha azt mondom, hogy ennél komolyabb mesével ritkán találkozott a kétezres évek gyermeke. Emlékszem, már akkor is szomorúságot okozott néhány része, így utólag azonban le a kalappal a készítők előtt. Hihetetlen, hogy milyen emészthető formában tudtak olyan témákat feldolgozni, mint az árvaság, a hajléktalanság, a folyamatos érzelmi tragédiák, mindezt egy teljesen bugyuta külsőben, hogy ha valaki véletlenül csak ránéz, azt gondolja róla, nem több egy gyagyás mesénél.

És hogy a cseppet sem teljes lista végéhez érjek, a sok komoly mese után bedobom a Totál Drámát, ami esetében ha elvonatkoztatunk attól, hogy maga a rajzfilm alapja a társadalomkritika, egy kifejezetten ostoba mesét kapunk, aminek nincs semmiféle mögöttes értelme, humor, móka és kacagás minde része, egy könnyed szórakozás.

Tudnék még hozni vagy húsz mesét, melyek meghatározóak voltak számomra. Még szót sem ejtettem az ikonikus Scooby-Doo – Ben-Ten duóról, amelyek 2005-2015 közötti adaptációi hatalmas újításokat és mélységeket hoztak a sorozatba. Vagy éppen a Star Wars: A klónok háborúja, amely miatt már gyermekkoromban beleszerettem a Csillagok háborúja világába.

Záró mondatomban mindenkit arra ösztönöznék, hogy nézze meg ezeket a rajzfilmeket újra, vagy ha még nem látta, pótolja a lemaradását, függetlenül attól, hogy valaki felnőttnek, vagy gyermeknek érzi magát, de leginkább akkor, ha mindkettőnek.