ELJÖTT A NAGY NAP

Jaj, most nem kell valami különlegesre gondolni! Nem mentem férjhez, vagy hasonlók. Mondom, eljött a nagy nap, nem pedig valami hülyeségre adtam a fejem. Pusztán arról van szó, hogy végre meglátogatott a barátnőm, és ez számomra nem egy hétköznapi esemény volt. Eleinte azt hittem, hogy majd olyan lesz a lakásom, mint egy buszállomás, és állandóan özönlenek ki meg be az emberek. De a munka címszó alatt rejlő kifogások miatt ez persze nem jött össze. Persze nem kifogás volt, hanem a munka valóban sokszor és sokunknak húzta keresztül a terveit.

Hiányoznak az egyetemi évek, és legfőképp az hiányzik, hogy nem kellett dolgozni, vagy legalábbis nem volt az a tipikus nyolctól négyig tartó munka. Valamiből azért ki kellett fizetni az egyetemet. És szerintem már akkor sem akart senki sem eltartani. A dolgot biztosan abban az időben is felvetettem. Vagy lehet, hogy azt hittem, hogy majd az egyetem után találok egy olyan munkát, amivel megütöm a főnyereményt. A lényeg az, hogy egyetemista fejjel nyugodtan tudtunk tervezni, és rengeteg volt a spontán ötlet is. Így, hogy mindannyian munkába álltunk, egy kissé elkomplikálódott a helyzet. Már nincs esély arra, hogy csapot, papot otthagyva rohanjunk. Minden egyes találkozás részletes tervet igényelt. Ki meddig dolgozik, másnap mikor kezd, kinek van már valami délutáni, vagy esti programja... Fáradtan vagy másnaposan simán beültünk az előadásokra, és a hátsó padok egyikében meghúzódva kussoltunk, de a munkán ezt nem igazán lehetett eljátszani. Emiatt néha reménytelennek tűnt összehozni valami olyat, ami az egyetem alatt egy csettintés alatt megvolt. Valahol az egekben jártam az örömtől, amikor kiderült, hogy éppen mindketten ráérünk, és össze tudunk hozni egy pesti találkát. Ingyen szállás meg kaja, sőt, még tortát is sütöttem. A meghívásomat ellenállhatatlan ajánlatnak tartottam.

Egy napsütéses csütörtökön rohantam a Népligethez, ugyanis arra igazán nem számítottam, hogy Újvidékről előbb ér oda a busz, mint én Zuglóból. De a megadott érkezési időre tekintettel elvileg egy órám volt odaérni.

NÉGY NAP BUDAPEST

A látogatásnak azért örültem igazán, mert most végre lehetőségem nyílt arra, hogy megismerjem a várost egy másik szemszögből. Hogy előítéletek nélkül adjak neki még egy esélyt, és tiszta lappal kezdjük elölről. A terv nem az volt, hogy eljussunk A-ból B-be, hanem hogy megismerjük, felfedezzük és talán meg is csodáljuk a várost. Turistaszemmel talán könnyebb megszeretni. Olyan tervet készítettem, ami magába foglalta Budapest összes látványosságát, elsősorban azt, ami minket érdekel. Egy dolog lebegett a szemem előtt: hogyan szerethetnék bele a városba?

A legszebb város is csúfnak tűnhet, ha az ember nem a megfelelő társaságban ismeri meg, és csak rossz emlékek fűzik a helyhez. Nekem sikerült valami hazait csempészni ebbe a budapesti kalandba, a felfedezésbe. Okkal hittem, hogy ez a négy nap után majd másképpen nézek a városra.

Népliget, Városliget, Parlament, Citadella és hasonló dolgok szerepeltek a listán. Ez most nem a shoppingról szólt. Ideje volt, hogy más oldalról nézzem Budapestet, a pesti életet, vagy hogy éppen csak turistáskodjak egy kicsit. De többnyire mindenhol ugyanaz fogadott. Itt valami épül, ott valami le van zárva... A rakparton ülve négy nap múlva is csak azt tudtam leszögezni, hogy én ismét csalódtam, és teljes szívemből utálom ezt a várost, ami a csalódáson kívül még nem sok mindent nyújtott.

CSAPNIVALÓ IDEGENVEZETŐ LENNÉK

Az ember azt hinné, hogy ha van egy barátja Pesten, akivel körbejárja a várost, semmin sem kell törnie a fejét, viszont ez esetben ez a barát éppenséggel én voltam, aki még a Google Maps segítségével sem tud tájékozódni. Persze, a Parlamenttől simán visszataláltam a lakásig, meg az Aldiba is el tudtunk jutni navigáció nélkül, de minden más folyamatos tervezést és kutatást igényelt. Néha azt a buszmegállót sem találtam, ami pont az orrom előtt volt. Viszont ez a négy nap lehetőséget adott arra, hogy felfedezzem mindegyik buszmegállót, felüljek minden járatra. Igen, szurikátáztunk is. Azt hiszem, hogy éppen a Gellért-hegyre igyekeztünk, amikor két olyan helyen is leszálltunk a metróról, ahol semmi keresnivalónk sem lett volna, viszont meg kellett ismerkedni az ottani megállóval, a környékkel. A Déli pályaudvaron szó szerint csak azért szálltunk le a metróról, hogy felmenjünk, szétnézzünk és le is menjünk, öt perc keretein belül, miután vártuk a metrót az ellenkező irányba. Biztosan nem tűntünk hülyének.

ZOO CAFÉ

A Parlament közel sem volt olyan jelentős látnivaló, mint a Zoo Café, ami elsőként került be az órarendbe. Elsőként? Hetekkel előre kellett asztalt foglalni ahhoz, hogy megihassunk egy limonádét valamilyen cuki állattal a kezünk között.

Az élményt semmihez sem tudnám hasonlítani. Teknőst, tengerimalacot, meg nyuszit már mindenki látott. Ki messzebbről, ki közelebbről. De vajon hányan szürcsölgettek úgy gránátalmás limonádét, hogy közben a nyakukban lazult egy kígyó, vagy éppen szüntelenül a leesni készülő kaméleon után kapkodtak?

Patarica név alatt viszont nem volt asztalfoglalás. Ki gondolta volna, hogy ennyi idő után megint a nevemmel lesznek gondok. Csak annyit sikerült felírnia a nőcinek, hogy Ildi. A lényeg az, hogy végül találtak nekünk helyet két hatalmas tukán mellett. Oké, aki még nem látott élőben tukánt, annak elmondom, hogy azért nem egy olyan nagy madarat kell elképzelni, mint például a sas. Csak két megtermett példányt. Olyan közelről szemlélhettem meg az állatokat, ahogyan még sosem. A kezembe adtak egy vagyont érő kaméleont. Egy ilyen ára magasabb, mint az egy havi lakbérem.

Az emberek sikoltoztak, vagy éppen nyarvogtak az állatok láttán, nekem viszont fülig ért a szám a vigyorgástól. Megtaláltam a boldogságom forrását, és a legnagyobb lelki békével simogattam Diegót, a kaméleont, na, meg a többieket. Budapest tud szép is lenni, ha az ember más szemszögből nézi. A Zoo Café volt a hab a tortán, és nem a rakpart, a Gellért-hegy, vagy a Parlament. Talán pont azért tetszett ennyire, mert a sok állatot látva el tudtam felejteni, hogy Budapesten, vagy éppen Magyarországon vagyok.

VALAMIRE RÁJÖTTEM

Elárulom, hogy miért izgalmas olyan ember kíséretében menni bárhova, aki mindent tud biológiából, vagyis abból, ami körülvesz minket. Csak meg kell állni, és nézni, illetve látni kell. A buszból, a hídon átkelve, az utcán végigsétálva, az ember megtekintheti a természetet. Ott egy fa, egy ritka madár, egy védett növény, stb. Én szeretek mindent tudni. Érdekel, hogy hogyan felezhetünk meg egy atomot, hogy hogyan lesz a 2+2=5, mi a teknős latin neve, milyen erős az új Samsung széria eleme, illetve hány billentyű van egy zongorán. Így elképzelni sem tudok jobbat annál, mint hogy egy két lábon járó lexikont tudhatok magam mellett, a biológiából jártas barátnőmet. Menet közben én az útvonalat mutattam, ő pedig az állatokat és a növényeket.

Gyerekkorunkban sokszor megálltunk megnézni egy kocsit, vagy megszemlélni egy érdekességet. Ez mára megszűnt az életünk része lenni, és minden mellett csak elsuhanunk. Nem állunk meg az esőben, hogy élvezzük, s nem is figyeljük azt, ahogyan a szemetesautó felemeli a kukát. Ezt most legalább néhány napra visszacsempészhettem az életembe. Azon kaptam magam, hogy fent vagyunk a Gellért-hegy tetején, a kelleténél lassabban és halkabban sétálva, csupán azért, hogy jobban szemügyre vehessünk egy ritka madárfajtát.

Élveztem, hogy megállhatok, megnézhetem a falakon futó borostyánt, megpróbálhatok megsimogatni egy varjút, amely elvileg idomítható és tanítható. Minden kérdésemre választ kaptam, sőt azokra is, amit fel sem tettem. Ekkor jöttem rá arra, hogy egy egyszerű séta közben az ember könnyen elbeszélgethet a természetről és a környezetről, mert az mégiscsak ott van szem előtt, és kétségtelenül lenyűgöző. És akkor ott vagyok én, a jogász. Mégis mikor fogok én bárkivel is, csak úgy az utcán sétálva nekiállni beszélni az öröklésről vagy a végrehajtásról? Melyik padról, vagy madárról jut majd eszembe a különböző bíróságok hatásköre? És egyáltalán kit érdekelne ez?

Néha azon töröm a fejem, hogy talán még nincs késő beiratkozni még valamire, valami teljesen újra, és visszaülni az iskolapadba. De aztán rájövök, hogy én sem vagyok már tizennyolc éves, és mire azt a valamit befejezem, addigra harminc leszek, zéró tapasztalattal az adott szakmában. De az igazság az, hogy amúgy is harminc leszek. Így is, úgyis eljutok a harmadik X-ig.

(Folytatjuk)

Képgaléria: