DIPLOMIRANI PRAVNIK

Ott állt rajta kék betűkkel. Diplomálásom után majd egy évvel végre kézhez kaptam a diplomámat, és mindenki úgy örült a dolognak, mintha aznap fejeztem volna be az egyetemet. Pedig ha tudnák, hogy azóta csak felejteni sikerült a megtanultakat... Na, de odáig valahogy el kellett jutni. Nem varázsszóra jelent meg a kezemben a diploma meg a többi.

Először is beszéljünk arról, hogy a nővéremet nem láthatom napi szinten élőben, hiszen ő az ország másik részén találta meg a boldogságot. Ez viszont pont egy olyan dolog volt, hogy nem csak a Facebookon akart részese lenni az életem egyik fontos eseményeinek, hanem ott akart állni mellettem, mintha abban a szent pillanatban diplomáznék, és mondanám ki azt a halom mondatot, amivel anno megérdemeltem a tizest, az utolsó osztályzatomat az alapképzésen. Csakhogy én erről nem tudtam.

Szóval azon a napon, amikor saját hibámból megkínzott testem csak egy kis délutáni pihire vágyott, hogy azért valahogy mégiscsak kinézzek, ha a kezembe nyomják a diplomám, figyelembe véve, hogy nem tudok, és nem is szokásom három kiló púdert meg miegymást tenni az arcomra, amitől ragyogóan nézhetnék ki – na, hát pont akkor vágódott ki a szobám ajtaja. CSÖVI KÖLKINCE! Csak ekkor jöttem rá, hogy milyen hangosan tud a tesóm köszönni. Tagadhatatlan, a szüleink jól megneveltek minket. Ugyanakkor az is biztosnak tűnt, hogy estére mostmár biztosan rosszul fogok festeni, és kétségtelenül meg fog rajtam látszani az alvás hiánya. Valaki lightosan sminkelt, valaki természetesen akart kinézni. Én úgy néztem ki, mint egy panda, piros ajkakkal.

Az egyetem hozta a formáját. Nem sok információt adott, viszont ezért cserébe kaptunk egy listányi utasítást. Még azt sem én döntöttem el, hogy mit veszek fel. Fekete-fehér. Azon gondolkodom, hogy ha piros ruhában jelenek meg, vajon beengedtek volna? Mondjuk volt ott egy lány farmerben, meg színes pulcsiban, aki teljes mértékben ignorálta a szabályokat, és nem kövezték meg.

Na mindegy. Elfoglaltam a helyemet, leültem azok az emberek mellé, akikkel még elsőben megismerkedtem, de miután már nem tudtunk egymásból hasznot húzni, meg is szűnt a barátkozás. Azon morfondíroztam, hogy hol a fenében van a dékán, akinek át kellett volna adnia a diplomát. Ha én képes voltam megjelenni, akkor neki is illett volna. Én háromszáz kilométert utaztam, neki a város egyik feléből kellett volna áttipegnie a másikba. Mi kétségbeesetten pislogtunk, és üzenetben követeltünk egymástól választ arra a kérdésre, hogy most mi lesz. Mert egyikünk sem tudta, találgatni meg teljes mértékben felesleges volt. Mi csak a diplománkat akartuk, meg utána meginni valamit.

A Gaudeamust követően megkezdődött a diplomák szétosztása. Ennek is megvolt a maga szépsége. Egymást követték a nevek meg a taps, majd az egyik ágról szakasztott professzor egy gratulációt követően a kezünkbe nyomta a diplomát. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem volt nehéz kievickélni a padból. Magassarkúban, behúzott hassal és bocsánatkérések záporával sikerült csak eljutni a porondra. Az asszisztens természetesen elrontotta a nevemet, s amikor összenéztünk, megbánást tanúsító arccal artikulálta a sorry szót. Legalább bocsánatot kért. Inkább ez, mint hogy hasra essek mindenki szeme láttára. Nézzük a dolgok jó oldalát. Utána volt kaja meg pia. Már csak ezért is megérte elvégezni az egyetemet és megszerezni a diplomát. Ha már ilyen jó, akkor iratkozzunk be még egy egyetemre! Újra végigcsinálnám az alapképzést akár a Jogi Karon is.

KEZEMBEN TARTOTTAM A GYERMEKEM

Hihetetlen, hogy amikor a diploma ott van az ember kezében, hirtelen meg tud feledkezni az álmatlan éjszakákról, a rengeteg kidobott pénzről, a tanulásról, a lemondásról és az idegeskedésről. Na meg a vele járó remegésről, ájulásról, hányásról, állandó pisilésről és hasmenésről. Ott fogtam a kezeim között az elmúlt néhány év gyümölcsét, ami a kemény munkámat és a küzdelmeimet tükrözte. Akár azt is mondhatom, hogy megszültem azt a diplomát, méghozzá Epidural nélkül. Ha sikerült volna leöntenem egy pohár kólával, akkor még keresztelője is lett volna.

AZ ELSŐ OLVASÁS AZ IGAZSÁG PILLANATA

Ha már otthon voltam, és az asszisztens is rábólintott a munkámra, akkor gondoltam egyet, és ráírtam az én kedves mentoromra, hogy mentoráljon egy kicsit. A munkám kész – gondoltam én –, Újvidéken vagyok és nagyon szívesen eljönnék egy olvasásra. Néha meglep, hogy milyen kedves tudok lenni. Berendelt rögtön másnap reggelre, aztán amikor megjelentem az ajtóban, nézett egyet, hogy ez ki meg mi? Mintha nem lenne gyakori jelenség, hogy egy hallgató konzultációra megy hozzá.

Mielőtt ez megtörtént volna, egy kicsit elbeszélgettem az egyik sorstársammal. Több mint száz oldalas munkával jelent meg. Már meg akartam kérdezni, hogy normális-e, amikor csupán harminc is elég lett volna, de utána hozzátette, hogy már második éve csinálja, ötödször van itt, és a professzor íratott vele még vagy ötven oldalt. Szerintem akkor kellett volna elsétálnom, és hagyni az egészet a fenébe. De ehelyett vártam, vagyis pihentem még egy kicsit, kezemben az ismételten kinyomtatott munkámmal. Három fát vágtak ki annak érdekében, hogy én befejezhessem a mesterképzést. Remélem örülnek a professzorok, ugyanis ez az ő lelkükön szárad. Én biztosan nem nyomtattam volna ki mást a végleges munkán kívül. És persze azt sem négy példányban.

MAGABIZTOSAN SÉTÁLTAM BE AZ OROSZLÁN BARLANGJÁBA

Azt hittem, hogy a professzorral már egyeztettem, majd csak rábólint, és holnap már védhetem is a munkám, mind a negyven oldalát. Néha meglep, hogy milyen naiv vagyok. Elvégre is, rólam van szó, meg a Jogi Karról. Nem látom a lehetőségét annak, hogy simán menjenek a dolgok.

A professzornál a szakdolgozat olvasás abból állt, hogy habár nem olvasta el a munka minden mondatát, de beszélt nekem arról, hogy leggyakrabban kik a nemi erőszak tettesei, hány százalékban bűnös az áldozat, beszélt a szeretet két fajtájáról (szerelem, szeretet), arról is persze görög szavakat használva, és, hogy egy bizonyos kor felett a szerelem meg ezek a hülyeségek (a szavai szerint) eltűnnek, én meg csak néztem, hogy nekem ehhez mi közöm van? De csak nem mondhattam neki, hogy hallgasson már, és inkább nézze át a munkámat, mert mostmár szeretném befejezni az egyetemezést. Ismételten.

Végül, úgy tíz perc ide-oda lapozgatás után kitalált valamit, amin változtatni kéne, majd rám emelte a tekintetét, és megkérdezte, hogy hol vannak a grafikonok, amiket én teljes nyugalommal hagytam ki a munkámból. Nem, hogy kihagytam, hanem nem is terveztem, hogy beleteszem, mert egyáltalán nem találtam lényegesnek. Ismételten látszott, hogy nem ugyanarra helyeztük a hangsúlyt, és az észjárásunk is teljesen más. Ezt pedig az asszisztens sem jósolhatta meg előre.

Oké, Wordben jártas vagyok, hamar meglesz. Hittem, hogy majd gyorsan letudom a dolgot. Na, hát hinni meg sz*rni két különböző dolog. Én hittem, miközben a professzor közölte velem, hogy ha ez mind megvan, akkor jöjjek el újra, de majd csak ősszel, mert ő most megy szabadságra. Hát kösz... Ha tudom, hogy ilyen könnyen és gyorsan kihúz a napirendről, akkor nem veszek ki szabadnapot. Tíz percet sem voltam bent. S legyünk őszinték, ez belefért volna egy mailbe is. Viszont ezeknek a lételemük a fantáziálás. Élő közönség előtt hatásosabb a filozofálás. 296 kilométert hajtottam le, kivettem egy nap szabit, lemondtam a havi bónuszomról, éjt nappallá téve szerkesztgettem a munkámat csupán azért, hogy tíz perc után kipenderítsenek annyi információval és utasítással, ami egy üzenetbe is belefért volna, méghozzá ékezetekkel. Olcsóbb lett volna Budapestről telefonálni. De ha már kifizettem a tandíjat, úgy érezték, szentelnek ránk az idejükből, hadd érezzük magunkat fontosnak, így megintcsak berendeltek. Mint már említettem, a seggnyalásnak megvan a maga kifinomult, akadémiai módja. Már csak abban nem voltam biztos, hogy akkor ki kinek nyalta a seggét, mert én még mosolyogni sem tudtam igazán, a fenébe pedig csak nem küldhettem el.

A „FRISSEN” SZERZETT DIPLOMÁMMAL INDULTAM VISSZA

Valójában semmi említésre méltó nem történt. Nem most diplomáltam, most csak elkaptam azt a diplomát, amit már egy ideje odaígértek. A szakdolgozatom sem lett kész, és természetesen a mesterképzést sem fejeztem be. Hittem, hogy minden megy majd, mint a karikacsapás. De mint kiderült, hinni meg sz*rni két különböző dolog. Ennek ellenére elég eseménytelenre sikerült ez az eseménydús látogatás.

Eldöntöttem, hogy egy időre lemondok a grafikonokról, a statisztikáról és a szakdolgozatírásról. Ha a professzornak kijár a nyaralás – nem biztos, hogy kijár, de már kifizettem neki, ahogyan a telelést is, meg az új autót –, akkor nekem is jár annyi, hogy egy kis időre szüneteltessem a tanulmányaimat, és nyakamba vegyem Európát. Elvégre is, pont arra való a nyár, hogy süttessük a fenekünket, ne pedig a széket melegítsük vele.

Európa a magyar határon kezdődött, ahol a vámos természetesen feltette azt a kérdést, hogy van-e bejelenteni valóm. Vajon mire számít? Hogy valaki majd közli vele, hogy igen, van nálam két csempészett puska, egy halott prosti a csomagtartóban, egy ukrán meg egy szíriai menekült, valamint három kiló kokain? Figyelembe véve, hogy már néhány órája várakoztam, volt lehetőségem arra, hogy kitaláljak egy néhány választ erre a kérdésre. Nyugodt lélekkel gurultam a vámosok közé, és válaszoltam is a kérdésére. Bejelenteni valóm? Van hát. Szép vagyok, okos és szingli. I šta ćemo sad?

(Folytatjuk)