Pont harminc éve utaztam először Szlovéniába egy vidám társasággal. Két autóval érkeztünk Ljubljanába és egyből a Neue Slovenische Kunst keresésére indultunk. Nem találtuk meg. Pedig akkoriban erről volt híres Szlovénia és a szocialista világ legérdekesebb emlékének tűnt ez a mozgalom. E helyett egy, Budapestnél jóval elmaradottabb várost láttunk, és el is húztunk inkább a tengerpartra.

Most a MENT showcase fesztiválra utaztam, zenei projektjeimnek koncerteket szervezni, zeneipari szakembereket megismerni, előadásokat hallgatni, koncerteket nézni.

Az egyik zeneipari szakember egyszer azt mondta egy interjúban, hogy az ilyen nemzetközi vásárok arra jók, hogy találkozz a hazai kollégákkal, akikkel nincs időd otthon összefutni. Aláírom. Legtöbb időt olyanokkal töltöttem együtt, akiket régóta ismerek. Újakat nem nagyon sikerült megismerni. Ennek részben a mélyen belém gyökerezett pesszimizmus az oka, ami a tapasztalat optimista neve. 25 éve járok zenei vásárokra, konferenciákra. Jártam MIDEM-re, a Cannes tengerpartján tartott legnagyobb zenei eseményre és láttam a világsztárokat limuzinnal érkezni a szemben levő szállodából, aztán felsétálni a vörös szőnyegen a vakuk villogása és a tömeg üvöltése közepette. Ki beszél ma a MIDEM-ről? Volt és eltűnt Popkomm és sok más rendezvény. Lettek újak és teljesen megváltozott a piac. A „megváltozott” szót itt úgy kell érteni, mint amikor inflációban „árváltozásról” beszélnek.

A piac lényege az, hogy van kínálat és van kereslet. Ezek találkoznak és abból lesznek koncertek, fesztiválok, lemezek és videók. Amire nincs kereslet, az nem tud érvényesülni, mert pénz nélkül nehéz fenntartani. Na most az elmúlt 20 évben a kínálat iszonyatosan megnőtt – már csak az nem zenél, akinek nincs füle (ööö, igazából az is), a kereslet pedig szinte láthatatlanná zsugorodott. Ennek oka az, hogy a digitális tartalmak másolhatósága megjelenésével az emberek már nem hajlandóak fizetni a felvett zenéért.

Helyesbítenem kell magam – a kereslet megmaradt, csak a fizetési hajlandóság elmúlt. A gazdaság és az eddigi történelem törvényei alapján ennek az eredménye az volna, hogy visszaesik az új zenék gyártása. De nem az történt, hanem az, hogy a zenészek dolgoznak továbbra is, csak éhbérért, a fogyasztók fogyasztanak ingyen vagy szinte ingyen, a Spotify alapítója pedig háromszor olyan gazdag, mint a leggazdagabb zenész, Paul McCartney. Ez azért lehetséges, mert a művészet elsősorban belső igény és csak utána gazdasági tevékenység. Tehát egy művész nem kapcsolja ki az ihletet, ha nem kap a munkájáért pénzt. Hanem dolgozik három helyen és abból finanszírozza a stúdiót, hangszervásárlást stb.

Na de mi itt koncertekről beszélünk, elvégre showcase fesztiválon vagyunk. Hát azokkal az a globális helyzet, hogy a világsztárok koncertjére a jegyár az égbe szökött – ebből pótolják az elmaradt lemezeladásokat, a kisebb előadókért pedig nem hajlandóak fizetni a rajongók. A Budapest Park és a hasonló helyek látogatottsági rekordokat döntenek, a kisebb klubok tönkremennek.

Az utóbbi években terjedtek el a showcase fesztiválok – olyan rendezvények, ahova a zenekarok elmennek ingyen fellépni, a szervezők pedig azért, hogy megnézzék őket. Napközben konferenciák, kapcsolatteremtés. Jól hangzik: egyszerre sok szervezőnek megmutatod magad, esélyt kapsz a továbblépésre. De felmerül a kérdés: miért pont abban a korban terjedt el ez a modell, amikor az internetnek köszönhetően úgy lehet távolról is megismerni egy zenekart, mint soha eddig? Az én válaszom ugyanaz, mint a feljebb részletezett kérdésre – a fogyasztói társadalom győzelme.

A zenész fizeti a drága stúdiót, hogy a fogyasztó ingyen elérhessen sok millió tracket, amelyből többnyire azt hallgatja, amit a nagy kiadók által diktált algoritmusok elé dobnak. A zenész ingyen dolgozik showcase fesztiválon annak reményében, hogy felfedezik őt. Képzeljetek el mennyibe kerül egy zenekart hangszerestül eljuttatni egy másik országba, hasonlítsátok össze egy repjegy árával – ennyit kellene fizetnie egy szervezőnek, hogy ott nézze meg a zenekart, ahol az pénzt is kereshet.

– Igen, lehet pályázni ezekre az utakra, a fesztiváloknak, a szervezőknek és a zenekaroknak is. Valaki nyer, valaki nem. De én azt gondolom, hogy a pénzt ebben a szektorban egy dologra érdemes költeni: új művek létrehozásának a támogatására.Emellett az államnak a zenei szervezetekkel közösen a normális piaci működés visszaállításáért kellene dolgoznia, tehát olyan helyzet megteremtéséért, amikor állandó dotációk nélkül is működik a zeneipar.

Visszakanyarodunk arra, hogy új partnereket nem nagyon sikerült megismernem ezen az úton. A fenti okfejtés után talán érthető lesz a helyzet: a keresleti oldal (koncertszervezők) jóval gyengébben van prezentálva, mint a kínálati (zenészek, menedzserek) és nem is könnyű kapcsolatba lépni velük. Más helyeken a komolyabb cégek standokkal települnek ki és ott el lehet kapni őket. Itt nem voltak standok, ismeretlenektől kapott e-maileket pedig a szervezők tapasztalatom szerint automatikusan a spam mappába irányítják.

Természetesen sok jó dolog is történt.

Felvettünk az új zenekarom, az Ysra  készülő dalához a videót, amely hegyi havas tájakat igényelt – itthon ezek ugye nem nagyon találhatóak, Szlovéniában viszont igen.

Ettem jó fetasajtos burekot és értetlenkedtem a kollégákkal együtt, miért nem lehet még mindig ilyet kapni Magyarországon. 30 éve megvan az üzleti tervem: egy (nemcsak a nevében) balkáni pékség nyitása, amely mellett idővel étterem nyílik, később ezekből üzletlánc lesz. A magyarok visszajelzései a balkáni konyhára egyértelműen pozitívek, a burek digitálisan nem másolható, így akár sikeres is lehetne az üzlet… De én a sikertelenekre specializálódom.

Láttam a fesztiválon fellépő magyar zenekarokat, amelyeket otthon még nem sikerült megnéznem: Carson Koma, New Fossils, Devil’s Trade. Az utóbbit elkaptam egy interjúra, amelyből egy igazán érdekes beszélgetés lett. Idén elindítottam az NKA támogatásával a Jaj, a világ! podcastemet, amely a magyar zenészek külföldi érvényesüléséről szól. Az első vendég a Muzsikás volt (ITT hallgathatod meg). Makó Dáviddal készült beszélgetésemet pedig ITT találod. Dávid a ritka példa arra, hogy tehetséggel el lehet érni a tartós nemzetközi jelenlétet. Azok közül, akiket megnéztem, legjobban az ukrán Hyphen Dash tetszett. Három fiatal srác, visszafogott, váratlan fordulatokkal tarkított modern jazz és szívszorító történetek a hazájukban dúló háborúról. Kijevből érkeztek, nem is tudom, milyen lehet nekik a felhőtlenül szórakozó Európát látni a bombázások közepette...

A szlovén KiKi  azzal tűnt ki, ami régen általános volt, de mára valami miatt ritkaság lett – sok énekkel. Három, helyenként négy énekes volt a színpadon, minimál hangszereléssel és gazdag vokál témákkal, igazi élvezet.

Igazából a MENT főleg a balkáni szcénát bemutató showcase volt, és ez rendben is van.

Sok érdekes projektet néztem ki, amire nem tudtam végül elmenni, ajánlom a fesztivál programját, lehet szemezgetni és ismerkedni új zenékkel.

Az előadások közül a legnépszerűbbek a közösségi média trendekről szóló előadások voltak, ott technikákat és esettanulmányokat hallottunk arról, hogyan promotálhatja magát egy zenekar a virtuális világban, amely már kezdi átvenni a való világ helyét.

Kicsit értetlenül ültem az európai pályázási lehetőségeket bemutató panelen. Nagyon fontos téma, de a legtöbb lehetőség csak szervezetek számára nyitott, és azoknak is komoly tudás szükséges a megfelelő dokumentumok összeállításához. A művész természetes állapota a szervezetnélküliség, és a papírmunka nem az erőssége. Ha találok olyan szervezetet, amely képes a fentiekre, az miért az én elképzelésemet valósítsa meg és nem a sajátját? Ez sem elég, találni kell két külföldi kulturális szervezetet, amellyel közösen valósítjuk meg a tervezett programot, mert az EU minimum három ország együttműködését tudja támogatni.

Nem kevés olyan programot, rendezvényt láttam, ahol teljesítve voltak a fenti feltételek, csak az értelem hiányzott. És annál több értelmes szervezőt, akik küzdenek klubjaik, kezdeményezéseik fennmaradásáért, de nem tudják megugrani a bürokrácia e küszöbét. A balkáni koncertszervezésről szóló beszélgetésen négy alázatos ember elmondta részletesen, hogyan néz ki gyakorlatban a balkáni turnézás. Hát nekik járna az EU-s pénz, ők azok, akik helybe hozzák a kultúrát.

Fontos események voltak a különböző export irodák által szervezett fogadások. A magyarok voltak az egyetlenek, akik élő koncertet is hoztak – a már említett Devil’s Trade szóló műsorát. Viszont nem értettem, ezek a bemutatkozások miért csak annyiból álltak, hogy egy ember mond pár szót, aztán kaja-pia. Miért nem állt ki az adott ország jelenlevő képviselete, nem mondták el ki miért felel, hogy az érdeklődők helyben megismerkedjenek a profiljukba vágó szakemberrel?

Befejezésül elárulom, hogy megtaláltam az Új Szlovén Művészetet!

Metelkova kultúr-foglaltház egyik kis bárjába mentem be ürítési szándékkal és megláttam őket.

Biljarszki Emil (ex- Meszecsinka és Korai Öröm, most Ysra) útját az NKA támogatta.

Képgaléria: