Fiatalnak lenni talán sosem volt könnyű. Az ember már nem gyerek, már sokkal nagyobb a szabadsága, sokkal több a felelőssége, nagyobb az önállósága; de még nem is felnőtt, még mindenki meg akarja mondani neki, mit és hogyan kellene csinálnia. (Bár azt hiszem, nem nagy titkot árulok el azzal, ha bevallom: ez a felnőttekkel sincs máshogy, nálunk is mindig mindenki jobban tudja, mit és hogyan kéne tennünk.) De mégis: ha az ember fiatal, nagyon gyakran szembesül azzal, hogy mások szerint úgysem értheti, úgysem tudhatja, úgysem láthatja jól, hiszen még olyan kis tapasztalatlan.

Könnyű mondani, hogy az elvárásokra magasról kell tenni. Ezt valójában szinte senki nem csinálja így, legföljebb csak igyekszik elhitetni másokkal és saját magával. Az ember közösségi lény, közösségben élünk, alapvető igényünk, hogy elfogadjanak, befogadjanak, legyen hova tartoznunk. Ehhez pedig meg kell felelnünk bizonyos elvárásoknak. A nehezítő tényező az, hogy ezek az elvárások minden irányból jönnek, és gyakran egymásnak is ellentmondanak.

A szülők elvárnak egyfajta viselkedést, a tanárok is, a barátok is, az osztálytársak is, de még az influenszerek is megmondják, szerintük mi a helyes, hogyan kellene élned, mit kellene szeretned. Eközben te is építgeted az identitásodat, neked is egyre határozottabb elképzelésed van arról, hogy hogyan kellene élned, ez pedig nem mindig egyezik mások meglátásaival. Ilyen káoszban ember legyen a talpán, aki meghallja a saját hangját. A túlélés kulcsa, hogy megtanuljunk ügyesen egyensúlyozni az elvárások között, és csak annak feleljünk meg, ami megéri a befektetett energiát, és megtanuljuk kiszűrni és elengedni azt, ami csak hátráltat minket.

A legelcsépeltebb tanács, amit minden fiatal megkap: legyél önmagad. Persze csak akkor, ha ez az „önmagad” beleillik a társadalmilag elfogadott normákba. Úgy öltözz, hogy jól érezd magad a ruháidban, hiszen mások véleménye nem számít, de azért jó lenne, ha divatos cipőben és kabátban éreznéd magad a legjobban. Tehát kövesd a divatot, de ne úgy, mintha direkt csinálnád. Azt a zenét hallgasd, ami neked tetszik, ami a te lelkeddel rezonál, de ez mindenképpen valami népszerű előadó zenéje legyen, mert különben olyan fura vagy.

Amikor minden irányból záporoznak felénk az ellentmondásos elvárások, előbb-utóbb rájövünk, hogy valójában sehogy sem jó. Ha megfelelsz a felnőttek elvárásainak, akkor a kortársaid szemében unalmas vagy. Ha a barátaidnak próbálsz megfelelni, a felnőttek azt látják, hogy elpazarlod a tehetségedet. És így vergődsz a magas elvárások között, miközben egyre inkább rájössz, hogy ezt a játékot nem nyerheted meg.

Valójában éppen ebben van a megoldás kulcsa. Ha nem nyerhetsz, ha megszakadsz a játékban, mégis mi az egyetlen észszerű megoldás? Az, hogy kiszállsz. Hogy fölhúzod anyád divatjamúlt szoknyáját, mert neked az tetszik, és pont. Hogy a szülinapi pénzedből rendelsz magadnak egy drága cipőt, mert másoknak is olyan van, és neked fontos, hogy közéjük tartozz. Hogy fölkészülsz a dolgozatra, mert neked fontos, hogy megkapd a jobb jegyet. Hogy a barátaiddal „pazarlod” az idődet, mert éppen erre van szükséged.
Nem arról szól az élet, hogy mindenki elvárásainak megfeleljünk. Hanem arról, hogy megtaláljuk a saját utunkat, még akkor is, ha az néha kilóg a sorból. Ha megpróbálunk megfelelni valaki elvárásainak, az segíthet nekünk abban, hogy rájöjjünk: vajon mi is ezt akarjuk, vajon ez tényleg értünk van? Vagy csak mások elvárásairól van szó, mi pedig kényelmetlenül érezzük magunkat miatta?

Az életünk során óhatatlanul belekerülünk olyan helyzetekbe, amikor a saját érdekünk úgy kívánja, hogy megfeleljünk bizonyos elvárásoknak. Bár elsőre terhesnek tűnhet ez a folyamatos megfelelési kényszer, valójában nem baj, ha ezt megtesszük.

Egyrészt ezek az elvárások egyfajta keretet adnak, amelyen belül mozoghatunk. Ez a keret segít megérteni, milyen normák és értékek dominálnak egy adott közösségben vagy társadalomban. Iránytűként használhatjuk, hogy könnyebben navigáljunk az emberi kapcsolatainkban.
Másrészt rengeteget tanulhatunk magunkról. Megismerjük a határainkat, a képességeinket és a korlátainkat. Megtanuljuk, hol húzódik az a vonal, amit készek vagyunk átlépni, és hol az, aminél bizony megtorpanunk. Ez az önismereti folyamat nélkülözhetetlen ahhoz, hogy jó döntéseket hozhassunk az életünk különböző területein. Az elvárásokkal való szembenézés és az azokhoz való alkalmazkodás (vagy az azoktól való tudatos eltávolodás), lehetőséget ad arra, hogy meghatározzuk saját értékeinket és prioritásainkat. Megtanuljuk, mi az, ami igazán számít (nekünk!), és mi az, amit hajlandóak vagyunk megtenni (vagy mi az, amit már semmiképp nem teszünk meg) azért, hogy hűek maradhassunk az elveinkhez.
Az elvárásokhoz való alkalmazkodás fejleszti az empátiánkat és a szociális készségeinket is. Megtanuljuk, hogyan kommunikáljunk hatékonyabban, hogyan értsünk meg és tartsunk tiszteletben más nézőpontokat, és hogyan dolgozzunk együtt másokkal a közös célok érdekében. Ezek az alapvető készségek kulcsfontosságúak a személyes és szakmai sikerek eléréséhez. Fejlődik a rugalmasságunk és a problémamegoldó képességünk is.
Nem érdemes tehát felvágni azzal, hogy nekünk aztán senki nem mondhatja meg, mi aztán nem alkalmazkodunk senkihez. Mert igazság szerint dehogynem. Viszont ez nem baj. Érdemes itt is az arany középútra törekedni, és megtalálni azt az alkalmazkodási szintet, amiben még jól érezzük magunkat, de ami kellő teret biztosít számunkra a fejlődésre is.