Lenkes Lászlóval, a zenekar gitárosával beszélgettünk az együttes körüli (in)aktivitásokról – 3. rész

Egy időre felszívódik a klubokból a Testet Ölt zenekar. Lenkes László, az együttes gitárosát ennek okairól, az utolsó lemezről, dalcímekről, koncertekről, a vajdasági zenei életről, undergroundról, a post jelzőről faggattuk, ugyanakkor arról is, hogy úgy általában mi értelme ennek az egésznek.

UTOLSÓ MOHIKÁNOK A REZERVÁTUM MÉLYÉN

Szerintem ti vagytok az egyik „legvajdaságibb” rockzenekar. Lehet, hogy ezt csak én látom így, mert erre asszociálok a videóitokból, a többnyelvű konferálástól koncerteken, dalcímek alapján. Van ebben némi igazság, esetleg szándékosság is a részetekről? Ti tudtok ezzel a vajdasági gondolattal azonosulni?

– Nem gondolod túl, szerintem is így van. És ez a legtermészetesebb dolog (kellene, hogy legyen itt, Vajdaságban). Büszkék lehetünk rá, persze, hiszen már így is alig van vajdasági underground zenekar, nemhogy olyan, ami magyar és vajdaságiként határozza meg magát. Igazából nincs is, ha jobban belegondolok. Utolsó mohikánok a rezervátum mélyén. Nem túl kecsegtető. Ez az elem nálam az első naptól kezdve tudatos. Nem véletlenül magyar a zenekar neve, lehetett volna angol vagy szerb, de norvég is akár, mindegy. Abszolút szándékos, mindazzal egyetemben, hogy az utóbbi időben főként olyan közegben, városokban, klubokban léptünk fel, ahol alig volt magyar ajkú ember. És ezzel együtt a nacionalizmus ideológiája áll a legtávolabb tőlünk. Persze, lehetne ezt így is csinálni, nemcsak underground szinten, de hát, ugye… Ma olyan világot élünk, hogy a vajdaságiság a hivatalos, illiberális politikák fényében egyáltalán nem kívánatos koncepció vagy filozófia. Ez egy olyan nemzetfelettiség, vagy ha úgy tetszik, internacionalizmus, és így implicite antifasiszta alapállás, amely abban a két országban, amelyhez földrajzilag és nyelvileg és kulturálisan kötődünk, és amely országok jelenleg a primitív vidékiség (hogy még egyszer visszacsatoljunk Konstantinovićhoz) és a sötét posztfasizmus zászlóvivői Európában, egyáltalán nem követendő, és nem támogatott példa. Mindamellett is, hogy a két korrupt maffiakormány szerint, a szerb–magyar kapcsolatok a történelmi csúcson vannak – ez egy illiberális humbug. Persze, békében vagyunk, ám mindkét hivatalos politikát kizárólag a nacionalista, jobboldali nagytőkés érdekek vezérlik, amely politika alapból szerkezetileg posztfasiszta, és egyáltalán nem az emberek közötti, valódi, nem nacionalista, internacionalista és antifasiszta kapcsolatok serkentése a cél. Ezért Brüsszel a megtestesült ördög, azaz minden, ami európai érték, azaz minden, ami vajdasági érték, vagy jugoszláv, vagy ezekkel rokon. Hogy tisztába tegyük a dolgokat. Úgyhogy igen, a Testet Ölt egy vajdasági magyar zenekar, az is marad, és ez így van jó, így a természetes. Köszöni szépen.

Már jóval a Testet Ölt előtt is zenéltél, olyan zenekarokban mint a Bestbefore, New Horizon, tehát régóta a zenei színtér része vagy. Nagyon sok értékes zenekar és alkotás született és születik a vidéken, mégis kicsi maradt a visszhang. Mi lehet az itteni muzsikusok kollektív egyhelyben toporgásának oka? Esetleg szerinted lenne megoldás ennek a megváltoztatására?

– Nem hiszem, hogy ezt általánosítani lehetne. Zenekartól függ, hogy melyik, mi miatt toporog egy helyben, ahogy fogalmaztál. Részben. Másrészt külső tényezők, adekvát intézmények és infrastruktúra hiányának függvénye is. Nagyon sok oka van ennek. Szerintem sokkal komolyabban kellene venni a dolgokat, első körben a zenei tájékozódást, a dalszerzést, a zeneszerkesztést, a zeneírást, a produkciót, a stúdiómunkát, a kiadványok külalakját, a zenekar arculatának dizájnját, a promóciót, a koncertszervezést, az aktivitást és így tovább. Nem mintha mi ezek közül mindegyiket komolyan vettük volna, de az is részben tudatos elem, a Testet Ölt természetéhez tartozik. Szerintem a vajdasági magyar és nem magyar zenekarok nagy többségének az a baja, hogy rövidéletű, nem kitartó, nem veszi eléggé komolyan magát. Újvidéket kivéve. Másrészt, ha pedig már egy ideje létezik, és mégis egy helyben toporog, akkor az újításra, frissítésre való készség az, ami hibádzik, mind esztétikai, mind egyéb értelemben, egészen röviden.

Bő 11 év alatt biztosan voltak mély- és csúcspontok is a zenekarban. Mi hajtott benneteket leginkább, mitől kedvetlenedtetek el, mi ad még lendületet?

– A rocknak, nagyon általában véve, van valamilyen lüktetése, drájvja vagy mije, amit csak egy rockkoncerten tapasztalhatsz meg. Ez egyáltalán nem az én gondolatom, több olyan kortárs művész, gondolkodó beszél erről a tapasztalatról, és itt nem is feltétlenül zenészekre – főként nem ún. rockzenészekre gondolok. Nem hiába kísérleteztek a rockkal a nyolcvanas évektől kezdve a legkülönfélébb avantgárd művészek, költői csoportosulások, költők, irodalmárok Újvidéktől Pestig például. Hogy messzebbre ne menjek. Ezt a fajta energiát sehol nem kapod vissza, sem irodalmi esten, sem színházban, sem focimeccsen. Nem azt mondom, hogy máshol nincs energia, csak nem ilyen intenzitású. Sőt, még a más műfajú koncerteken sem. Hogy mi ennek a konkrét oka, azt nem tudom megmondani. Ha meg tudnám magyarázni, akkor rögtön el is tűnne a varázsa. Szóval ez a bizonyos drive már untig elég motiváció ahhoz, hogy az embert állandóan hajtsa és lendületbe hozza. Nincsenek konkrét, partikuláris legek. Illetve, nyilván vannak, a Testet Ölt rövid életében is, mindenféle ups and downs, de nem annyira fontosak, hogy most itt felsorakoztassam őket. Csak a lüktetés, ami számít.

(Vége)