EGY HALOM PAPÍR KELLETT

Ennek egy része EU-s volt, szóval legalább a kocsi miatt nem aggódtam. Mentem, mentem, mendegéltem. Megálltam Gomboson a nagymamámnak köszönni, és onnan már csak egy köpésre volt a határ.

Meggondolatlan? Felelőtlen? Spontán? Hülye? Nyugtalan? Lehet, hogy ezek mind engem jellemeznek, ennek ellenére én mégis ötödikben haladtam azon a nyáron immáron a negyedik ország felé.

Azt már tudom, hogy a magyar határon hogyan működnek a dolgok, és kinek mit adok. Mondjuk ez a horvátoknál sincs másképp, csak itt éppen minden horvátul van. Lehet, hogy a dokumentumokon feltüntették, hogy Magyarország, de én azért tisztában vagyok vele, hogy a homlokomon írja, hogy szerbiai vagyok, egy igazi Balkán-gyártmány. Figyelembe véve, hogy a hátsó ülésen ott voltak a kutyák, egy-két másodpercre én is megijedtem. Mert mi van, ha...?

Egy illedelmes köszönés kíséretében átnyújtottam a határőrnek a magyar igazolványomat, majd megkérdeztem, hogy a kutyák papírjai közül szeretne-e látni valamit. Nekem semmi nem kell, jött a válasz. Ouch, még a telefonszámom sem? Nem vettem zokon, gurultam is a vámőr felé. Kezdődhetett a játék.

A cselekmény szerb-horvátul játszódott le. Előkaptam a jókislány személyiségemet, és szépen pislogtam a szempilláim alól, mintha valami belement volna a szemembe.

Hova mész? – Horvátországba, figyelembe véve, hogy a horvát határon állok. Eszékre. Még nem akartam gané lenni. – Kutyákkal? – Ez elég nyilvánvaló, de na. Tán nem hagyom itt őket neked. Igen. – Minek mész oda? – Ott fogok felszedni egy prostit, aki most csempészett át két kiló kokaint Kolumbiából, utána irány az EU. Hogy a seggem utat lásson. Ekkor farkasszemet néztünk, majd elismételtük a kis beszélgetésünk utolsó mondatait. – Minek? – Hogy a seggem utat lásson. Nem tudtam, hogy valami konkrét céllal kell rendelkezni. Őszintén közöltem a tényeket, éppencsak a seggemet nem tettem ki az ablakon, hogy felfogja, hogy a legkomolyabban mondom. – Adj minden papírt. – Szerintem nem számolt a dokumentummennyiséggel, amit a kezébe nyomtam, kivételesen szó nélkül. – Kell az a titer. – Tudom... Ott van minden a papírok között. – Itt van? – Ott van. Talán, tettem hozzá magamban. Amúgy meg nézd meg, ha már elkérted... Tartalmas beszélgetés volt. És még várt rám egy visszaút is, ugyanerre.

IGEN, PONTOSAN EZ TÖRTÉNT

Átugrottam fél napra Horvátországba a kutyákkal. Estére már más programom volt. Várt a behűtött pia. Megtörtént már néha, hogy szinte osztódnom kellett. De még fiatal vagyok, szóval megy. Reggel itt, este amott. Nem nyolcvanévesen kell ilyeneket csinálni, amikor az ember már nem önszántából alszik el a székben ülve, meg ott pisil, ahol éppen rájön, hanem még akkor, amikor még mindezt önszántából és tudatosan csinálja.

A SZÖVEG ELVILEG TÖKÉLETES VOLT

Elvégre is, a szakdolgozatom már túlesett egy olvasáson. Látta a professzor, lehetősége volt arra, hogy átlapozza a munkámat, megismerkedjen a gondolatmenetemmel, valamint a szöveg tartalmával. Azt kérdezte, hogy hol vannak a grafikonok, nem pedig azt, hogy szeretném-e módosítani például az összegzést. Este a haverjaival valószínűleg jót nevettek azon, amikor elmesélte, hogy azt mondta nekem, hogy csak a grafikonok hiányoznak.

Én vagyok a hülye, amikor azt hittem, hogy ennyi valóban elég lesz. Megtoldottam a munkámat kemény ötvenhárom grafikonnal. Ötvenhárommal. Más ennyi szopásért kap egy új autót, vagy egy pár cipőt. Én viszont egy újabb pofonért mentem be az egyetemre.

NEM VOLT ELÉG AZ ÖTVENHÁROM GRAFIKON

Annak érdekében, hogy érezzem a törődést, a professzor is úgy tett, mintha szánna rám időt. Kivételesen nemcsak átlapozta, hanem még bele is olvasott a munkámba. És ez volt a baj.

Kiderült, hogy az alcímek egyharmada jobban hangzana máshogy, szóval azt mind ki kellett cserélni. És akkor már a sorrend sem volt megfelelő. Jópofa volt a prof, azt mondta, hogy csak cseréljem meg a fejezetek sorrendjét. Csak... Viszont az nem éppen úgy megy. Elég volt egy centit elmozdítani valamit, és a grafikonok miatt fejtetőre állt az egész munka. Nem megy a fejembe, hogy ezt miért nem lehetett rögtön mondani? Miért kell századjára is egymás idejét rabolnunk? Én esküszöm, nem tudom, hogy hogy nem küldtem el mindenkit a jó édes anyja büdös ne mondjam mijébe. A múltkor csak a grafikonok hiányoztak, de ma már az alcímek meg a sorrend sem jó?

Vágom én, hogy hogyan működik a Word, és tényleg nem kell egy nagy tudomány ahhoz, hogy eleget tegyek az újabb elvárásoknak. De nem fél perc volt újra befejezni a munkámat. Egy mozzanat, és minden összekuszálódott. Lényegében kezdhettem elölről az egészet. Csakhogy éppen az időmet vesztegettem, mert nem ez volt az utolsó alkalom, hogy bele kellett piszkálnom a „tökéletes” munkámba.

Másnap és harmadnap is visszamentem a szakdolgozatommal. A tanulmányaim alatt nem jártam be ilyen gyakran az egyetemre. Egy fél erdőt kivágtak miattam, mert hát az elektronikus változat, amit akár azonnal ki tudnék javítani, nem felelt meg a nagyságának.

EGY DÉLUTÁNI RENDEZ-VOUS¹ DÖNTÖTT

Most talán jó lesz. Pont ezeket a szavakat akartam hallani, miután befejezettnek tituláltuk a kismilliószor módosított munkámat. Ez az egész konzultáció lehetett volna egy e-mail. És hosszú a lista, hogy hogyan is jártunk volna mindketten, de még a környezet is jobban, ha a kommunikációnak azt a módját választjuk.

Majdnem dupla annyi oldala lett, mint amennyivel besétáltam. Hetvenkét oldalt számlált a Word, az ajánlott oldalak száma pedig harminc és ötven között van. De így legalább nem mondhatom, hogy nem szánt rám időt a mentorom, és hogy én sem fektettem bele munkát. Lenyűgöz a tudása, de nem hiszem, hogy azzal is tisztában lenne, hogy mit jelent valójában a mentor szó, vagyis mi lenne a szerepe az ezt a funkciót betöltő személynek. De hát mit is vártam?

KÉSZ, DRÁGÁIM

Kész. A munka is, de én is. Betipegtem a fénymásolóba, ahol nem egyszer tettem tiszteletemet az elmúlt évek során, és a Završni rad nevezetű file nyomtatását kértem, meg egy pohár vizet, mert a rosszullét kerülgetett, amikor elkezdtem kimatematikázni, hogy mennyibe fog nekem fájni a dolog. Négy beköttetett példány színes lapokkal megtoldva.

A pult mögött helyet foglaló csaj már mondhatni ismert, hisz sokakhoz hasonlóan, én is gyakran megfordultam ott. Látván, hogy mit nyomtatok, a hölgy kíváncsiságból megkérdezte, hogy ezzel mit kapok. Mit kapnék aranyom? Idegösszeroppanást. És akkor jött az a fenomenális kérdés, hogy ennyi pénzért járnak a könyvek is? Nemhogy könyvek, de még vécépapír sem jár. Sőt, az ajtót még mindig nem lehet rendesen becsukni a mosdóban, tudomásom szerint 2015-óta, de lesz az több is. Viszont viccnek ez roppant jó volt. Szeretem a fekete humort, meg néha a vicceket is a saját káromra.

FELHÍVOTT AZ ASSZISZTENS WHATSAPPON

Nem szóltam neki, hogy én már átadtam a munkát. Tessék? Bocsika, nekem meg nem szóltak, hogy szólnom kéne neki, hogy átadtam a munkát, azok után, hogy én teljes mértékben a szabályok szerint jártam el. Hát akkor kellett volna hagynom az egészet a fenébe. Én azt tettem, amit az egyetem előírt. Átadtam a salteron a munkát meg a cédét, és innentől kezdve nekem ölbe tett kézzel kellett volna várnom a szebb jövőt, meg a munkavédést. Meg minden bizonnyal a lebaszást is.

És ha ez magában nem lett volna elég, elkezdtek minden oldalról bombázni a kérdéssel, hogy mikor lesz a védés. Mert mindenkinek tudnia kellett, az viszont valahogy senkit sem érdekelt, hogy erről fogalmam sincs még nekem sem, akinek majd ki kell állnia a komisszió elé. Nem tudom, mi húzott fel jobban. A vádló hangnemben érkező kérdések zápora, vagy inkább az, hogy jómagam is tudatlanságban éltem. Túlzás lenne azt mondani, hogy visszavágytam a pesti életbe, viszont szép lett volna tervezni, és végre kihúzni ezt is a tennivalók listájáról. És persze a parit² is meg kellett locsolni.

Egy nagy hazugság volt az, hogy ha a munka kész, akkor már csak napok kérdése, és lerázom. A történet vége az lett, hogy visszamentem Pestre várni a szebb jövőt, meg az értesítést, hogy mikor lesz a védés.

(Folytatjuk)