„Japán,(...) úgy érzi itt magát az ember, mintha egy soha nem múló tavasz örökös reggelében egyszerre élvezné a nap melegét, az illatos lombok enyhe árnyát, az átlátszó üde léget s a természet kifogyhatatlan gazdagságú színpompáját. Itt minden él, ragyog, virágzik és fejlődik. Valóságos tündérország ez a szó szoros értelmében.”

Bernáth Géza, 1873

Magyarország egyik legrégebbi, szakmát is nyújtó középiskolája, a Varga Márton Kertészeti és Földmérési Szakképző Iskola 1926 óta működik Budapest szívében, Zuglóban. A szakiskola fantasztikumát, a magát az intézményt körülölelő, különleges növényekkel beültettet tematikus kertjei fokozzák, amelyek közé a méltán híres japánkert is tartozik. A kertek látogathatók: az iskola Kövér Lajos utcai bejáratánál, a portán lehet jegyet váltani, illetve itt vehetjük át a kertek bejárásához segítséget nyújtó térképet is, de a bejárathoz közel kihelyezett QR-kód beolvasásával a térkép online formában is elérhető. A túra során megtekinthetjük többek között a Vakok kertjét, a Sövénybemutatót, a Macskaudvart, a Lilaakác gyűjteményt és a Lombhullató díszfák és cserjék területét is. De most térjünk át az udvar legnagyobb népszerűségnek örvendő kertjére: a japánkertre, amit Varga Márton – az intézmény alapítója – tervezte és építette 1928-ban. A japánkert bejáratát a torii kapu jelzi. A japán sintó hagyományban a torii kapu a világi és a szakrális állapotok közötti határt jelöli ki. A régi Japánban az emberek fogékonyak voltak a sziklákból és növényekből megtapasztalható transzcendensre: kertjükbe lépve megtapasztalhatták a békét, az áldás és a nyugalom helyét. És valóban, a kert hangulatát, amelynek maszkulin vonásait a kőből készült lámpások, hidak, padok határozzák meg, amelyek fokozzák a kert rusztikus hatását is, illetve feminin vonásait, többek között, a japánból is származó, ott őshonos(!) növényekből áradó kellemes illatok határozzák meg. A bejárattól balra egy háromtagú kőcsoport található – a három kő a japánkertekben a klasszikus kínai hármasság szimbóluma: ég-föld-ember. A japánok szerint a köveknek lelke van, ezért tisztelettel kell bánni velük. A japánkert szíve egy erősen tagolt, partvonalú tórendszer – amely a japánkertek történetében is jelentős Kamakura (1185–1333) és Muromachi (1333–1573) korszakot reprezentálja. Ahogyan az előbb említettem, a tórendszer tagolt, amelynek egységei mást-mást jelképeznek: a vízesés a gyermekkori játékosságot, energikusságot, s ahogy halad előre az ember a korban egyre inkább megnyugszik, lelassul, ahogyan a csobogó vízesés megtér a Semmiség Óceánjába. A tóban szigetek is vannak, ezek a Teknős- és a Daru-sziget. Fontos tudni, hogy a kertet a Japán hiedelemvilág szellemében, és a már említett korok szabályaival összhangban alakították ki, ennek értelmében a teknős és a daru a japánok két mitikus állatára utalnak: a hiedelem szerint lelküket a halál után, egy darumadár repíti egy szigetre, amelyet egy tengerben úszó hatalmas teknős hordoz a hátán. A Daru-szigetre a Sóhajok-hídján át vezet az út, melyen átsétálva a megfogalmazott kívánságunk előbb vagy utóbb, de beteljesül. A japánkert szélén áll a távolságérzetet keltő Fuji-san, Japán legmagasabb hegye, amely egy kőcsoportban reprezentálódik. A kert legidősebb, és egyik legtekintélyesebb fája egy korai juhar, amely 130-150 éves. A séta alkalmával elmerülhetünk a sudár termetű, lombhullató kínai mamutfenyő tekintélyt parancsoló látványában, vagy a himalájai selyemfenyőben, amely hatalmas méreteivel szintén egyedülálló az országban. A japánkert nevezetességeihez tartoznak még a díszcseresznyék, a kelet-ázsiai vallásvilágban nagy tiszteletnek örvendő, gyógyító hatással rendelkező és hosszú életű páfrányfenyő, a ginkgo biloba. A japán császári család tagja, Takamatsu herceg és felesége, Kikuko hercegnő 1931-ben magyarországi látogatása alkalmával elismerésüket fejezték ki, a látogatást követően ajándék növények érkeztek Japánból a zuglói japánkertbe fás bazsarózsák és díszcseresznyék formájában, az utóbbi utóda ma is látható a kertben. A japánkert végpontján található fedett lugasban ülve, elmerülhetünk az összkép nyújtotta impozáns látványban, magunkba szívhatjuk a növények öblös, rózsaszín illatát, s közben – a korszak kertépítő mestereinek szándéka szerint – „meggyőződhetünk arról, hogy az az élet mégiscsak elég szép ahhoz, hogy legalább száz évig éljük”.

A NAP ZENÉJE:

Mariya Takeuchi: Oh no, oh yes

A NAP SZAVA:

Japánkert – Nihon teien