Budapesten járt a Die Antwoord

Földöntúli zajok, a félhomályban felsejlő azonosíthatatlan, ufótámadást sejtető tárgyak, feszített izgalom a levegőben… A Dűne harmadik részét forgatják? Vagy lehet, hogy mégsem medvehagyma volt, amiből a levest főztük ebédre, és most látunk fűt is meg fát is? A helyes válasz a C opció: Die Antwoord-koncert a Barba Negrában!

Már visszatérő vendégnek számít Budapesten a meglehetősen egyedi hangzású, dél-afrikai Die Antwoord. Az együttesnek, a tagok saját bevallása szerint sem az elmúlt pár év volt a legaktívabb időszaka, és ezt a tényt olyannyira nem szerették volna letagadni, hogy a jelenleg is zajló európai turnénak a Die Antwoord, reanimated! címet adták.

A turné április 12-ei állomása Budapest volt, ahol Csepelen, az „új” Barba Negrában lehettünk szem- és fültanúi az együttes által megteremtett enigmatikus zef-életérzésnek.

Mint az elmúlt időszakban megannyi zenei előadót, a Die Antwoordot sem kerülték el a botrányok – az együttes frontemberei, Ninja és Yolandi (akik a magánéletben is egy párt alkotnak) örökbefogadott fia ugyanis néhány éve azzal állt a nyilvánosság elé, hogy örökbefogadó szülei „szolgaként kezelték”, és akarata ellenére mindenféle rituálékra kényszerítették őt. A sztori részletei a mi beszámolónk szempontjából egyáltalán nem fontosak, és csak azért említjük meg ezt, mert ennek fényében még inkább kiemelkedő a koncertre érkezők hatalmas létszáma. Úgy tűnik, a Die Antwoord népszerűsége töretlen, és a rajongók hűségesen fizetik ki az olcsónak nem éppen mondható koncertjegyek árát.

Ezzel idáig nem is lenne semmi gond, és az egész beszámolónkat leönthetnénk a stílushoz illő hallucinogén cukormázzal, ha a hűséges rajongásért cserébe egy minden szempontból jó és megérős koncertet kaptak volna a nézők. Mi lennénk a legboldogabbak, ha ez lenne a helyzet, a valóság viszont egy picit (de azért nem nagyon-nagyon!) más.

A fellépők energiaszintjével, profizmusával, a frontemberek közötti dinamikával kapcsolatban nem lenne jogos semmiféle elégedetlenség, Ninja és Yolandi ugyanis minden szempontból hozták a tőlük várható őrületet. Yolandi ötéves, sikítozó kislányra hasonlító hangja még mindig szürreális élményt nyújt, az outfitek is a számokhoz igazodva dobtak az összképen, és a háttérben magát ide-oda dobáló táncos is egyedi színfoltja volt az estének.

Amit viszont akárhogy próbálnánk, sem tudnánk szépíteni: a koncert brutálisan rövid volt, alig hosszabb egy óránál. Kicsit olyan érzésünk volt, mintha a tagok azért lennének a színpadon, mert hát valamiből élni kell, és azt azért nem kockáztatnák meg, hogy teljesen elfelejtsék őket. Már a koncert elején is ismert számokat adtak elő – azokat viszont tökéletesen – a dél-afrikaiak (Fatty Boom Boom, Banana Brain), középtájon és a rövid este végéhez közeledve gyors egymásutánban hallhattuk a legnagyobb slágereket (Rich Bitch, Baby’s on Fire, I fink U freeky), a ráadás pedig igencsak szerény volt, nagyjából az Enter the Ninja című számra korlátozva az extra örömöket.

A többi, élményt megrontó körülményről nem a fellépők tehettek, hanem a helyszín hiányosságai. A Barba Negra Red Stage (vagyis a helyszín beltéri „nagyszínpadja”) tulajdonképpen egy benti fesztiválszínpad, többezres befogadóképességgel. Egy ekkora helyen kivetítők nélkül lehetetlen megoldani, hogy azok is élvezhessék a látványt, akik a before-on elfogyasztott negyvenedik ital után azt se tudták, balra vagy jobbra keressék Csepelt, és végül csak késve érkeztek az eseményre. Kivetítő márpedig nem volt, és a hangzás sem nyerne díjat a „legjobb hangosítás” kategóriában.

Azoknak viszont, akiknek sikerült jó helyre verekedniük magukat, és tényleg látták a színpadot, igazi látomásszerű élményben volt részük, Ninja és Yolandi energiája ugyanis teljességgel magába szippantotta a közönséget. A sokszor érthetetlen, de cserébe gyors tempójú szövegeket meglepően sokan énekelték magabiztosan, és a sok ugrálás, táncikálás, szívmutogatás (meg persze sajnos a telefonnal videózás) sem maradt el.

Hogy kicsit magyarázzuk a panaszkodó bizonyítványunkat: a bajunk főleg az volt, hogy túl rövid ideig volt kevés bajunk. Mert habár tényleg nem volt szerencsés a kivetítés hiánya és az erősnek nem mondható hangzás, ezt a lelkes rajongók minden erőfeszítés nélkül megbocsátották volna, ha kicsit tovább töltődhetnek a dél-afrikai elemekből. Mert ami a legfontosabb, az a hangulat, amit a frontemberek vibráló jelenléte és kimeríthetetlennek tűnő ereje már az első perctől kezdve szakadatlanul biztosított, érződött a (z)effort (ha elnézitek nekünk ezt a borzasztó szóviccet).

Lényeg a lényeg: köszönjük szépen, finom volt. Kérnénk még!