HA NINCS RÓLA KÉP, MEG SEM TÖRTÉNT

Lőttem gyorsan egy képet mielőtt még teljes mértékben elegem lett volna mindenből, megfogadtam, hogy ide már többet be nem teszem a lábam, és egy gyors öltözetváltás után, megindultam a kocsma felé, hogy megünnepeljem az újabb és szintén drága papírdarabkát, amivel a kollekcióm bővült, hiszen a diplomaátadás még csak szóba sem került.

ANNAK IDEJÉN, NEM VOLT MEG A POLGÁRI JOG VIZSGÁM

Többek között ez is hozzájárult ahhoz, hogy megkapjam azt a professzori építő kritikát, hogy nem lesz belőlem semmi. Szerencsére nem csak ez az egy tantárgy volt az egyetemen, és nem is ez döntött arról, hogy lesz-e belőlem valami. Szóval én a jog mestere lettem. Master pravnik. Azt is mondhatnánk, hogy lett belőlem valami annak ellenére, hogy nem jósolt nekem túl fényes jövőt az a professzor, aki szerint a rohadt cseresznyéket is meg kell enni. Köszike, ezt nevezem én motivációnak.

Most Pesten vagyok, fél lábbal már a kontinens másik felén, és miniszterekkel pezsgőzök. Elmotyogok pár nyelven, és még zenélni is megtanultam. Az állataim nyilván még mindig szerves és elválaszthatatlan részei az életemnek. Vajon a professzor még lökögeti a rohadt cseresznyéit?

KI AZ A MANCI?

A határ határtalan kalandokat rejt, és mindig képes meglepni. Vicces kedvében lehetett a határőr, amikor a kérdésemre, hogy kell-e valamilyen dokumentum a kutyáktól csak annyit felelt, hogy valakinek biztosan. Haha. Aztán a magyar vámőr miatt kaptam olyan röhögőgörcsöt, hogy ő elfelejtett benézni a kocsiba, engem meg már úgy kellett lökdösni, hogy hölgyem, itt az igazolványa, mehet. Menjen!

Annak idején az állatorvos igyekezett kedveskedni, és magyarul beírni a kutyák passzusába az adatokat. Én Ildíkó lettem, de szegény csöppségemet mégiscsak úgy írta be, hogy Manči, és méghozzá iszonyat rondán, természetesen. Olyan doktori módra. De a magyar ajkú vámőr nem rendelkezett kellő ismerettel szerb nyelvből, szóval kifogott rajta a szerb CS, és a C betű feletti kis nyavalyát teljes nyugalommal mellőzte. Ártatlan és értetlen szemeit rám emelve megkérdezte, hogy ki az a Manci. A könnytörölgetés közben persze gyorsan lenyomtam neki egy szerbórát, megmutattam ki a Mancsi, majd pedig szélként suhantam végig az M5-ön. A suhanást illetően természetesen pisilni kellett, és persze vártak a további kalandok, az utolsó nyári napok.

EZT AKARTAM, AZT AKARTAM

De a nagy akarásnak mindig szarás a vége. Egy nagy teher esett le a vállamról azzal, hogy befejeztem az egyetemezést, így azt hittem, hogy még egyszer majd kiruccanok a kutyákkal valahova, vagy megnézem a Velencei-tavat. De a tó kiszáradt, Budapesten pedig hirtelen ősz lett. Az utazás elmaradt, én meg a négy fal között maradtam. Teljesen egyedül, de az én kis, dédelgetett „diplomámmal”. Valójában csak a titulusomat tudtam „ölelgetni”, mert emezt még nem kaptam meg, ahogy az ezt igazoló papírt sem... És kilátásban sem volt a dolog.

Szóval Budapestre tegnap beköszöntött az ősz. Hirtelen érkezett a 180 fokos fordulat. Hétvégén még le akartam ugrani a Balatonra egy utolsó csobbanásra, de ehelyett a szekrényem előtt találtam magam, és a téli kabátomat öltöttem fel a séta előtt. Az időjárásnak kőkemény tervei voltak, és azok valahogy sehogy sem passzoltak azzal, ami az én elképzelésem volt. Valahogy kimaradt az az indián nyár, amit én oly szépen megterveztem.

Még csak szeptember vége felé közeledtünk, de reggelente nem a napsugarakra keltem, hanem az ébresztőre. Lehangoló volt. A város felett pedig ködfelhők csücsültek, mint a nagymamák az épület előtt a padon. Ráértek, és nem igazán akaródzott távozniuk. Mármint a felhők. A fák már amúgy is hullajtani kezdték a levelüket, de én még naivan hittem, hogy megtapasztalhatom a pesti indián nyarat. Ebben a városban semmi sem stimmelt, szóval ezen sem kellene meglepődnöm. Szó nélkül váltottam rövidről hosszúnadrágra, ruháról egyenesen a kabátra. Azért persze reméltem, hogy lassan visszatérnek azok a zuglói hajnalok, amelyek látványa ébredés után tárult elém, s ami elhitette velem, hogy annyira talán nem is volt rossz ötlet Pestre költözni.

HIRTELEN RÁM LELT A NYUGALOM

A dolgok folytatódtak tovább, mintha semmi említésre való nem történt volna. Valaki megnyomta a Reset gombot. És így sikerült rájönnöm valamire. Nem az lényeg, hogy minél több embert ismerjünk meg, és populárisak legyünk Instagramon a több ezer követővel. A kulcs az, hogy a megfelelő embereket ismerjük és tartsuk is meg. Sokáig rossz irányba haladtam. Nyilván ez nekem is feltűnt, de próbáltam elhitetni magammal, hogy az új nem feltétlenül rossz, és hogy ez az irány igenis nekem való.

Valójában nem kellett túl sok a jó közérzethez, csak hat lökött szomszéd, akikkel gyorsan éjszakába torkollott az este. Ami egy sétának indult, az egy mini buli lett halk beszélgetéssel és zene nélkül közvetlenül az épület bejárata előtt.

Habár sokáig problémáztam azon, hogy egyszerűen túl sok itt (Budapesten, Magyarország fővárosában) a magyar, végül kiderült, hogy annyira nem is szörnyűek itt az emberek. Azért most nem általánosítanék rögtön. Eleinte rossz körökben mozogtam. Talán éppen Zugló az, ami nekem való, meg ezek az földönjáró emberek, akik segítenek felpakolni a cuccaim a tizedikre, benéznek a lakásba, hogy tuti én jöttem-e az éjszaka közepén, nem pedig egy betolakodó, locsolják a paradicsomomat, míg én otthon vagyok, és még azt is megkérdik, hogy ettem-e. Ne felejtsük el, hogy a kevesebb néha több, és értékeljük azt a kevesebbet, mert többet ad vissza. Nekem csak egy pár diplomám volt.

AZ ÉLET NEM ÁLLT MEG

Tévedés azt hinni, hogy kezembe nyomnak egy „diplomát,” és akkor majd lenyugszom. Az igazság az, hogy a diplomámat még nem kaptam meg, csak azt a nyamvadt kis uverenjét, de azt is egy hónapos késéssel, mert volt egy kis kavarodás az egyetemen, annak rendje és módja szerint. A kis kavarodás valójában egy egész botrány volt, ami említést érdemelt a médiákban is.

A dolgok mentek tovább, rám pedig még számtalan kaland várt. Vagy legalábbis én ezt hittem, és készen voltam cselekedni is ennek érdekében. De arra még én sem tudtam felkészülni, ami a közeljövőben formálódott, amit valójában én formáltam a saját hol jó, hol pedig rossz döntéseimmel. Megint csak élni akartam, olyan költőien megragadni a pillanatot.

S MI LENNE A BOLDOGSÁG?

Örülni, és másokkal megosztani azt. Pestet nem nevezhetem a színház bölcsőjének, de mindenesetre belekóstoltam volna az itteni kultúrába ilyen szempontból is. Akadt is pár színház, ahova szívesen elmentem volna. Kellett az új, kellett valami folytatás.

Hoppá! Csak néhány kattintás volt, és máris lenulláztam a bankszámlámat. Megesik az ilyen, amikor az emberben kattan valami, és úgy dönt, hogy akkor egy hét alatt mindegyik színházba el akar menni. Madách, Thália, Operettszínház, na meg a többi. Nem csupán egy helyre vágyott el a lelkem, a belépőket pedig sajnos nem osztogatták ingyen. De valahol el kellett kezdeni. Úgy éreztem, hogy ennyi luxust megengedhetek magamnak, hiszen az inflációnak köszönhetően egy kisebb vagyonba került művelődni.

Egyik alkalommal a szüleimet vittem el egy olyan előadásra, aminek a történetét lehet nem ártott volna előtte elolvasni. Már csak azért sem, hogy ne olyan előadást nézzek végig a szüleimmel, ahol a harmadik sorból csodálhatjuk meg, ahogyan a színészek levetkőznek. Cabaret!

Amikor a saját részemre kerestem megfelelő előadást, sokkal könnyebb volt a helyzet. Már csak azért is, mert pontosan tudom, hogy mi az, amit szeretek, mi az, ami engem érdekel. Persze, volt olyan előadás is, amit már hónapok óta vadásztam.

A Meseautóval kezdődött. Igen, én sem vagyok már mai gyerek, ha egy Kabos filmen alapuló darabbal kezdem meg a színházszezont. És minden percét élveztem. Könnyesre röhögtem a szememet, és közben csak azon járt az eszem, hogy ide is elviszem a szüleimet. Ezt nekik is látniuk kell. Nem maaajd egy nap, vagy talán. Elviszem őket. Ez egy kijelentés.

EGY SZOKNYA, EGY NADRÁG

Lehet mondani, hogy nem nagy durranás, de számomra igenis fontos volt, hogy művelődjek. Ki akartam lépni a szürke hétköznapok otthoni felszereléséből, és olyan ruhákat öltöttem magamra, amik már megérdemeltek egy kimenőt. Naponta rendeztem divatbemutatót, amikor az épülettől elviharzottam a buszmegállóig. A szomszédok csak kapkodták utánam a fejüket. Számukra is nehézséget okozott megérteni, hogy akit eddig többnyire patikában meg trénerkában láttak, mint a sarki hajléktalanokat, az most kisminkelve és magassarkúban tipeg végig a járdán.

(Folytatjuk)