ORVOSI KÖR

Reggel van, reggel van, Ildi nyugtalan.

Gyorsan szedi lábát a karórám mutatója.

Hisztizik a nővér, szidja a betegeket.

Nagyot néz mindenki, aztán hallgat.

Én csak szó nélkül elsétáltam.

Kell a fenének ez a cirkusz.

MEGKEZDŐDÖTT A NYOMOZÁS

Ezzel a szóval tudnám a legjobban körülírni azon cselekmények sorát, amiket megkövetelt tőlem az orvoskeresés. Házi vagy üzemi... Kösz. Nem mondom, hogy otthon egy csettintésre meglett volna, de az biztos, hogy ennyit nem kellett volna tökölődnöm a dologgal. De hát én akartam újabb kalandokat, utazni, meg hogy valami történjen... Mondjuk, nem pont ez járt a fejemben, de ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli.

Beírtam, hogy orvos, és megindultam a hozzám legközelebb eső egészségházba. Ha jól sejtettem, ez állami egészségház volt. Házi vagy üzemi orvossal. Csak kérdezni akartam. Éppen akadt is egy a környéken, párszor már el is sétáltam mellette. Most pedig arra is lehetőségem adódott, hogy bemenjek. És akkor kezdetét vette a móka. A Kerepesiből elküldtek a Pongráczra, az ügyeletre. Igazán könnyű úgy tájékozódni, eljutni egy másik helyre, hogy minden közterületből van legalább kettő. Szerencsére a doktornőt megkérdező nővér sem pesti, és így nem tudott segíteni. Utasított, hogy keressek rá a Pongrácz útra, vagy éppen utcára a Google Mapsen. Hú, kösz, de akkor most melyikre?

Három buszváltás után megcsókoltam az ügyelet zárt ajtaját. Lehet, hogy én vagyok a hülye, de mintha az ügyelet az a hely lenne, ahol éppen folyik a munka, és fogadják a pácienseket. De az ügyelet nem dolgozott, szóval bementem a mellette lévő nem ügyeletre. Ennél a pontnál már nem is érdekelt a pontos megnevezés. Nekem egy orvos kellett, aki odaüti a neve mellé a pecsétet, és garantálja, hogy nem vagyok balesetveszélyes. A rendelőből, ahol negyven percet vártam (sorban állás lófaszért), elküldtek az okmányirodába, hogy ott pontos és megbízható információkat kaphassak. Mhm... Onnan elküldtek a TB 2-be, onnan meg a TB 1-be. Erzsikétől Zsuzsikáig. Ember legyen a talpán, aki ezt érti. A magyarországiak ilyen finoman küldik el az embert a p*csába.

Megvolt a magyarországi salteros élményem. Egyik helyről a másikra küldtek, és senkinek sem volt fogalma semmiről. Az egész napos rohangálásból úgy tértem vissza, hogy még a telefonom is lemerült, nekem pedig elképzelésem sem volt arról, hogy hol lehettem. Illene megjegyezni, hogy az orientációm, mint a döglött lóé. És a nap végén semmit sem sikerült elintéznem, de még egy információfoszlányt sem kaptam, ami kiindulópontként szolgált volna. És hol volt még az az orvosi papír...?

ORVOSHOZ KELLETT MENNEM

Megvolt a kormányablakban az időpont, így az orvost sem lehetett tovább halogatni. S ugyan milyen nehéz lehet találni egy olyan orvost, aki magyarországi biztosítás és TAJ^-szám nélkül is fogad betegeket?

Itt van Magyarország, ezen belül Budapest. Egy uniós ország, előrehaladott gazdasággal és számtalan lehetőséggel, rengeteg orvossal. Másfél hónapot kellett várnom arra, hogy bejussak egy általános orvosnak nevezett emberhez, egy magánklinika rendelőjébe. Ami valójában nem volt más, mint egy szépen berendezett rendelő egy állami egészségházban. Másfél hónapot! Másfél hónapot vártam egy tízperces vizsgálatra. Nem CT-re, nem is mágneses rezonanciára. Egy általános orvoshoz vártam, ahova napi szinten mennek a betegek olyan bajokkal mint például a megfázás meg a hülyeség.

Kettőnket hívtak be ugyanarra az időpontra, meg még egy harmadikat is fogadtak, és az előző pácienssel sem végeztek még. Milyen jó, hogy én meg rohantam, hogy ne időben, de még előbb érkezzek. De végre eljött az én öt percem is. Szó szerint. Aztán meg kipenderítettek, mint egy szakadt zoknit.

A kedves doktor úr még arra sem méltatott, hogy letegye a telefont, amíg vizsgál. Talán hozzánőtt a füléhez. Nagyjából csak annyit szólt hozzám, hogy vérnyomást mérünk. Szerencse, tudtam, hogy mi a dolgok menete. De ez a hozzáállás már elég volt ahhoz, hogy felnyomja a vérnyomásomat; 130-at produkáltam, rendes körülmények között viszont meg sem lehet mérni. Szerencsére, ez még egy jó érték. 180-nál viszont lehet, hogy már rám nézett volna az orvos, és még a telefont is leteszi.

A nővérke végezte el velem a szemtesztet. Egy halom betűt kellett volna felolvasnom. Nem értem rá, és értelemszerűen a hócipőm is tele volt, így felolvastam a legutolsó sorban lévő aprócska betűket. A nővér hunyorogva kereste, hogy mit olvastam fel, már ütötte is volna a pecsétet a papírra, miszerint vak vagyok, még szemüveggel is. Gondoltam ne húzzuk egymás idejét, felolvastam az utolsó sort. Látok. Minden bizonnyal jobban, mint maga. Ugye nem kocsival érkezett?

A doktor úr végre tudott nekem is szentelni két percet a drága idejéből. Onnan tudom, hogy drága, hogy én fizettem. Az érdekelte, hogy szemüvegen kívül hordok-e mást. Közöltem vele a tényállást, miszerint szemüveget és kontaktlencsét is hordok. Azt nem tettem hozzá, hogy felváltva hordom őket, szóval a csávó homlokán megjelent a hibaüzenet. Ezt nem értette. Lehet, úgy fogta fel, hogy egyszerre van bent a lencse is, meg a szemüveget is felteszem mellé. Igen, igen. El kellett magyaráznom, hogy pontosan mit is jelent az, amit mondtam. És ő volt kettőnk közül a doktor. Lehet, hogy ismételten csak nyelvi gondokba ütköztünk.

Na, és akkor a kezembe nyom egy törlőkendőt meg egy papírcsíkot, és azt mondja, hogy akkor most pisilünk egyet. Pisilünk? Fogjuk egymás kezét és csoportos pisilés lesz? Sosem jött be a királyi többes szám. Tizenegy órakor mégis milyen vizelettesztet akar ez csináltatni? Tisztában vagyok a leleteimmel, így megkérdeztem, hogy mit is szeretne megtudni a vizeletemből, majd adok én neki tesztet. Mi lehet az, ami befolyásolhatja a vezetést? Cukor. Ennyi? Dokikám, akkor nem fogunk pisilni. Egy, hogy nem tudok most pisilni, mert nem kell, kettő, nincsen cukrom. Még a táskámban sincs egy elveszett cukorka. Van róla papírja? Persze, a hátsó zsebemben tartom az elmúlt 25 év minden orvosi leletét. Még le is fordíttattam neked magyarra, bírósági tolmáccsal. Közjegyző is hitelesítette. Miért lenne nálam papír? Azt sem tudtam, hogy ilyet kérnek, hogy nézni fogják a cukromat. Az árat nem felejtették el hangsúlyozni, de ezt az apróságot meg elfelejtik megemlíteni?

Ott lett volna az az opció, hogy a doktor úr megmutatja, hol a toalett, majd közli velem, hogy mit csináljak. Neem, ez szó szerint kibaszott, kezembe nyomta a kabátom és mondta, hogy jöjjek vissza pisilés után. Em, rendi. És én mit csináltam? Telefonáltam egyet, mert elképzelésem sem volt arról, hogy ez hogyan is működik. Elmondom, hogyan. A koromsötétben ugyanis nem dolgozik a lámpa, rápisilsz, majd egy pisis ujj nagyságú papírral sétálsz le-föl, mert az ügyeletes nővér szerint jó az eredmény, de a doktor úrnak is látnia kell, aki meg éppen pácienssel van. Pisis papírcsíkot? Valaki? Meglepetésként ért az eredmény, hogy nincs cukrom. Valóban? Pedig már kezdett felmenni. Kár, hogy nem kérdezte, mert ezt én is meg tudtam volna mondani. Ha tudtam volna, hogy az a papír hogyan reagál a vízre, akkor a csap alá tartottam volna, és megkímélem magam egy halom kellemetlenségtől.

Ellenőriztem a papíron az adataimat, rákerült az aláírás meg a pecsét, a doki kirántotta a kezemből a pénzt, még jó, hogy a pénztárcámba nem nyúlt bele, ezzel pedig ki lettem penderítve, mint a macska sz*rni. Még az ajtóig sem értem, amikor ujjam már az egy csillagot kereste a Google-értékelésen. Nem én voltam az egyetlen, akinek hasonlóan rossz tapasztalata volt, de sajnos TAJ nélkül eléggé meg volt kötve a kezem.

OTTHON IS ORVOSHOZ KELLETT MENNEM

Szóval vonjunk párhuzamot. Szerbia, ezen belül Újvidék. A háború megviselte, valaha török uralom alatt állt, elmaradott ország. A virágok nem virágoznak, hát még a kultúra, az oktatás vagy éppen a gazdaság. Felhívtam egy magánrendelőt. Még aznapra kaptam volna időpontot, csak az éppen nem felelt meg. Másnap tízre vártak. Picit előbb érkeztem. Háromnegyed tízkor már végeztem. Nem, ezt nem írtam el. Tíz előtt tizenöt perccel már a kezemben tartottam a leleteket.

Aki nekem még egyszer az egekbe emeli Magyarországot, és szidja Szerbiát, arra hivatkozva, hogy Magyarország mennyivel jobb, azt páros lábbal fogom fejbe rúgni. Szerintem sikerülne. Habár kicsit még fáj a lábam az izomszakadás után, de majd összeszorítom a fogam. Nem árt észben tartani, hogy az éremnek két oldala van, és nem minden feltétlenül igaz, amit bemondanak a hírekben, vagy amit a Facebookon elolvasunk.

Ha már magánrendelőbe megyek és mélyen a pénztárcámba nyúlok, akkor elvárom, hogy fényesre nyalják a hátsó felemet.

A VISEGRÁDI KORMÁNYABLAK

Az engedélyes történet folytatódik. Már elég hűvös reggelekre keltünk, nekem pedig nyolcra volt időpontom. Először kocsival, a folytatásban pedig tömegközlekedéssel indultam meg a város egyik olyan részébe, ahol szerintem még sosem jártam. A térképen sem tudtam volna belőni, hogy hol vagyok. Valami hídon is át kellett menni, szóval még azt sem tudom, hogy a pesti vagy a budai oldalon törölgetem a bepárásodott szemüvegem az alatt az egy óra alatt, amíg a nyitásra vártam.

Abban a pillanatban, hogy végre felfedeztem a Visegrádi utcát, és végre megnyugodtam, hogy jó helyen vagyok, a telefonom batrija a szemem előtt halt meg. Hetven százalékról egy csettintés alatt jutottunk el addig, hogy kikapcsolt. Nekem meg elképzelésem sem volt arról, hogy hol a kocsi. Őszintén megvallva, azt sem tudtam, én hol vagyok. Egy teljesen új szintre emeltem a bújócskát.

Nyugodtan a fejemhez lehet vágni, hogy miért nem jegyeztem meg, hogy hol parkoltam. Valójában minden lényegesebb pontról csináltam egy képernyőfotót, csak mint említettem, a telefonom meghalt. A saját telefonszámomat sem tudtam fejből.

Hosszas le-föl sétálás után megcsókoltam a zárt ajtót. Nehogy már nyolc előtt akár egy perccel is kinyissanak. Még a biztonsági őr sem volt jelen, és az alkalmazottak is valahol hátulról mentek be. Én meg éreztem, ahogy szőrszálanként fagynak meg a szempilláim, és szinte biztos voltam abban, hogy nem egy mutogatni való kép készül majd rólam odabent.

Törökök, arabok és franciák próbáltak szót érteni az ügyintézőkkel. Úgy véltem, hogy ha ezek ilyen tört angollal el tudják intézni a dolgokat, akkor nekem is menni fog magyarul. Csak arra nem számítottam, hogy majd elkérik a telefonszámomat, amit hirtelen akkor sem tudtam volna helyesen elmondani, ha pisztolyt tartanak a fejemhez. Lemerült telefonnal még csak puskázni sem tudtam. Én marha. Szóval lehet, hogy valaki kapott egy üzenetet, amiben azt közlik, hogy elkészült az engedélyem. Bocsika. Ezek után viszont, mint a szorgalmas kisiskolás, úgy követtem az utasításokat és válaszoltam a kérdésekre. Valahogy sikerült tűrhetően kinéznem a képen. Minden papírt aláírtam, és végre minden kész volt.

Ugye nem dőltünk be ennek? Ára is volt annak az engedélynek. Kártyával vagy készpénzzel fizet? Kártyával. Hát, nem. Készpénzzel, a postán. Pá! Én egy percig sem gondoltam, hogy majd minden simán megy. Miért is ment volna? Elvégre, rólam van szó, és méghozzá Magyarországon. Tönkrement az a kütyü, ami a kártyás fizetéshez kell. Tessék, nem csak nálunk omlik össze a rendszer. Szidtam mindenkit, aki hirtelen eszembe jutott. Nem maradt más, mint keresni egy postát. Telefon és térkép nélkül, de legalább munkaidőben. Pro tip, kövessük a többieket, akik hasonló céllal indulnak valamerre az okmányirodából.

Az ide-oda rohangálás után végre minden kész volt. Átadták a papírt, amivel akár azonnal a volán mögé ülhettem volna. A baj csak az volt, hogy fogalmam sem volt arról, hol a kocsi.

(Folytatjuk)