Teljesen szubjektív naplójegyzetek a 2024-es Brutal Assault fesztiválról – 1. rész

Az idén 27. alkalommal szervezték meg Európa egyik legrangosabb zenei rendezvényét, amely a szélsőséges, komor, kemény, sötét zenék rajongóinak kedvez. A csehországi kirándulást az idén sem hagytuk ki.

Nem hiszem el. A fejem beszakad, olyan álmos vagyok. A szabadságomat töltöm, és mégis ébresztenek. Odakintről hideg áramlik az ágyra, amiben fekszem. Egyáltalán nyár van? Hol van ez a hely? Biztosan szabadságon vagyok? Aztán persze már hallom a választ: A te ötleted volt! Kezd összeállni a kép. Szerda reggel van. A tegnap éjjeli könnyelmű kijelentésem néz farkasszemet a valósággal. Alig tudok megmozdulni az ágyban. Még hogy reggel hétkor indulni?

Kiszédelgek egy hotelszobából a folyosóra. Nagy és ismerős sóhajokat hallok a fenti szobából. Nekik sem könnyű az ébredés. Mielőtt bemennék a fürdőszobába, nekimegyek az ajtófélfának. A fogkefe a krémes felével a padlón végzi. A negatív rezgéseket pozitív felismerésekkel egyensúlyozom: Ha előző éjjel csak beleestél az ágyba, könnyebb az élet: reggel nem kell a ruháid keresni.

Eközben a mi házi Ilsánk, a vajdasági nőstényfarkasunk peckesen csapat ki az ajtón a kocsihoz a hűvös nyári reggelen. Hiszen ő sem gondolta, amit mi sem gondoltunk még tegnap, hogy tényleg elindulunk reggel hétkor.

Kókadtan szédelgünk csomagjainkkal a gépjárműhöz. Elégedett álmossággal tekintünk le egy völgyre, ami Kutna Horában fekszik. Habár ebben a cseh városban található a csontkápolna, mi az idén csak lógni jöttünk ide. Láttuk a katedrálist, az óvárost, és könnyen megtörténhet, minden sörözőt megjártunk.

A kocsiban mixelem a zenét. Én továbbra is úgy érzem magam, mint aki munkába megy, amikor általában még egy órán át azt sem tudom, hol vagyok. Nos, ez ma is így van. Elhaladunk az apró cseh falvak mellett. Irigykedem, milyen rendezett és díszes itt minden. Még azokon a településeken is, amelyeken nem élhet több mint pár száz ember. Elhaladunk egy fagylaltozó mellett a pusztában. A múltkori babaház, amire rábukkantunk, morbidabb volt, de ezt sem értem. Ki állna meg nálunk a határban fagyizni?

Ami jó, hogy nem zsibbad el a valagunk a sok utazástól. Mindössze két órányira, vagyunk Jaromertől, amelynek közelében található a Josefov erődítmény. Az épületkomplexum ad otthont Európa egyik legkülönlegesebb, extrém zenei rendezvényének. A fesztivált, amelyet Brutal Assaultnak hívnak, többnyire elkerülik a fősodorbeli metál bandák. Csak annak lehet vonzó a felhozatal, aki már rég túl van a felszínen és a mélyben keresi a gyöngyszemeket. Ennek is köszönhető a rendezvény színes látogatói bázisa. Egész Európából vannak itt emberek, de más kontinensekről is. Mert ez, így, csak itt van.

Jaromer óvárosa, Josefov, már nem alakul többé metál kocsmává. Ezt korábban is megállapítottuk, a helyzet pedig egyre nyugodtabb. A parkolás sem káoszos. Erre az időszakra nyitnak Brutal kocsmákat, de már nem látni árusokat mindenfelé, akik sört, ételt, pólókat árulnak. Sátrakat sem állítanak a legelképesztőbb helyeken, bármilyen zöldterületen. Ez fokozatosan alakult ki. A rendezvényt szervezők biztosítanak erre az időre parkolóhelyeket, és vége lett az óvárosi buliknak. S ez talán nem is baj. Elvégre fesztiválozni jövünk, a benti és a kinti árak között pedig nincs igazán nagy különbség.

Lepakolunk a sarkon, bemegy a vadkempingbe az első kém, aki keresi a többieket. Mások már megérkeztek előző nap, de a társaság nagyobb része még sehol. Állítjuk a sátrakat. Párás a levegő. Hideg volt tegnap. Eközben holland amazonok megkérdezik, mellénk pakolhatnak-e. Pakoljanak. Nem szégyenlősek, nem is rendszeretők, és két számmal nagyobbak a mi, vajdasági hobbit méretünknél.

Be kell jutni, ha már ilyen korán jöttünk. Éreztem, túl egyszerűen ment az idén az akkreditálás. Fennakadunk a rendszeren. Két névre, két külön kódra egy sorszámot kaptunk. Senki nem érti ezt a hibát. Én sem. A menedzserek személyesen látogatnak meg minket. Majd két óra várakozás és bürokrácia után sikerült bejutnunk. Időközben már megittam két kávét, meglátogattam egy kinti brutal-bárt. A kocsmában régi Vicious Rumors-dal bömbölt. Közben metál logókat próbáltam megfejteni a pólókon. A toalett rendben volt.

Végre bejutunk. Ismerős érzés fogad. Átláthatatlan, talán több száz méteres sor várakozik a tűző napon a hivatalos pólókat forgalmazó pult előtt. Szerencsére máshol nincs ekkora tömeg, leszámítva a színpad előtti teret, ahol az emberek őrjöngenek a Skeletal Remains-koncert közben. Körülbelül háromezren lehetnek a színpad előtt.

A színpadon az Exumer. A két lemezzel, még az 1980-as évek derekának második felében, kultikussá vált germán banda egy nagyon érdekes színfoltot képez. Ez olyan zene, amit csak Németországban lehetett művelni akkoriban. Nagy kár, hogy szétreped a fülem a hangerőtől, emiatt kénytelen vagyok füldugóval égetni magam (köszönöm ezúton is a gondoskodó szülinapi ajándékot). Ugyanakkor nem értem a hangmestert, miért kell feltekerni a Spinal Tap-szerű, varázslatos 11-esig a szabályzót, ha 9-esen is jól szól minden. A thrash muzsika rángat kifelé a komfortzónámból, de nagyon hirtelen vége szakad a koncertnek. Mivel a dalok többségét ismertem, ezért, gondolom, az újjáalakulást követő (általam mellőzött) lemezekről nem játszhattak többet két dalnál. Hátulról bökdösnek. Megfordulok.

– Hé, mi ismerjük egymást! Emlékszel még rám? – és látom magam előtt Honzát, aki több éven át irányította, segítette interjúinkat, amikor még zöldfülűek voltunk a rendezvényen, és nem jól bejáratott bútordarabok, mint most, 11 évvel később az első alkalom után.

Nagy az öröm. Még jobban megörül a dolgok biztonságos állandóságának tényén, amikor megtudja, hogy Ilsa is velem jött. Felvetődik a kérdés, ki hol volt pár évig, és hol van most. Ő már csak lazulni jár ide, a rendezvény egy idő után túl sok volt neki hobbinak. Karácsonyra kapta felségétől a belépőjegyet, de van VIP-belépője a színfalak mögé. Kizárólag és csakis a szórakozásról szól számára az idei fesztivál. Nézzük együtt az Evil Invaders koncertjét.

Az ifjú belga titánok megkapó refréneket sem mellőző thrash-speed muzsikája kellemes meglepetés volt a Rockmaratonon is. Lendületes, szívből jövő, jól megkomponált dalokkal taroló metál muzsika. Kevesen játszanak ennyire ódivatú zenét ekkora hitellel. A Severe Torture már sokkal felkavaróbb hangzással emeli tovább a hangulatot, és vonzza magához a folyamatosan duzzadó, érkezőfélben lévő közönséget a fesztivál első napjának kora délutánján.

Nem igazán van kedvem kimenni a vadkempingbe, de ideje üdvözölni mindenkit. Tinikorból épp csak kinőtt lóhajúak, legalább egy generációval idősebb arcok, akik valószínűleg az első Venom lemezt még a kiadása évében vették meg, agyontetovált félistennők, raszták és kopaszodók, mindannyian befelé jönnek. Eldönteni sem tudom, mennyi lehet itt az átlagéletkor, sem a nemek összetétele. Talán több a fiú, de nem számottevően.

Mindenki megérkezett a táborba. Az asztal, kempingszékek, minden belőve. Három nyelven folyik a társalgás. A délszlávok angolul beszélnek a magyarországi magyarokkal, a vajdaságiak szerbül a vajdasági szerbekkel, magyar magyarral magyarul, kivéve társaságban. A holland szomszéd megkérdezi, honnan jöttünk. Hát, nem egyszerű. Kérdi, milyen nemzetiségűek vagyunk. Hát, ezt sem egyszerű megmagyarázni. Eközben a velük lógó törött lábú argentin lány megemlíti, hogy nem kértem még tőle bocsánatot, amiért véletlenül fejbe rúgtam a sátrában. Hát, ez egy ilyen hely.

A Red Fang-koncertre érünk vissza. Húzós lesz ez a nap – jut eszembe, mielőtt a német–amerikai stoner banda belecsapna a Hank is Dead című dalába. Kellemes bólogatás, hangulatalapozás. A számomra kissé halovány utolsó lemezről alig játszanak valamit. Igazi fesztiváli best of programot nyomnak a vén kecskék. A Prehistoric Dog dalnál mindenki jól kibólogatja magát.

Extrémebb vizekre eveznénk. Elindulunk az Obscure színpadhoz, keresztül az erődítményen, a bőséges ételválasztékon, póló- és hanghordozó árusok rengetegén. A Misery Index ontja magából a súlyos témákat, nyúlfarknyi maradt koncertjéből. Elindulunk a megbeszélt interjúra, de előtte még a Spiritbox ontja magából a metalcore/nu-metál egyveleget. Annyira hitelesen adják elő a muzsikájukat, hogy még én is elhiszem, hogy ezt szeretem. A női ének nem tűnik nyálasnak, bármennyire agyonhangszerelt és finomított a zene, valahogy mégsem erőtlen. És már kezdődik is a Hatebreed-koncert a másik színpadon. Amikor először láttam őket, szinte még kölykök voltak, de én is. Ők kissé hirtelenebben öregedtek meg nálam, de ez nem tompította a koncert élét. Egy óriási Ball of Death elnevezésű Hatebreed labdával próbálják mozgásra bírni a közönség passzívabb részét. Legnagyobb sajnálatomra az én fejemre nem pottyant, ami annyira nem baj, mert legalább a söröm nem ejtettem ki a kezemből.

A médiarészlegben soha nem látott embertömeg fogadott bennünket. Ekkora érdeklődést én még nem láttam odabent, de az is lehet, hogy csak azért tűnik úgy, mert kisebb lett a terület. Az évek óta tartó, kissé kaotikus viszonyok után most ismét van interjúmenedzser, akit meg is lehet találni, ráadásul magyar. Keresztülmegyünk az erődítmény belső, a közönségtől elzárt falai között, és beérkezünk a helyiségbe, ahol megtörténik, aminek meg kell történnie. Kifelé még eltévedünk, ami engem kissé aggaszt, mert szeretném látni a Hexvessel fellépését az Octagon színpadnál.

Az erős fényben kissé szokatlanul hat ez a meghitt hangulatú zene. Úgy döntünk, inkább nézzük és felpörgetjük magunkat a Deicide muzsikájával, elvégre tavaly is jól működött. A kilencvenes évek árnyékával végleg szakító Glen Benton énekes manapság már inkább hasonlít Lemmy Kilmisterre, mint Mr. Jézusgyilkosra, de ez javára válik. Mivel ez egy direkt muzsika, egymás után záporoznak a jobbnál jobb dalok, az utóbbi, de a régebbi lemezekről is. A közönség igen lelkes, a Deicide pedig belépett a metál dinoszauruszok csarnokába, és ott van már a Slayer magasságában.

Az a jó ezen a fesztiválon, hogy bármikor otthagyhatsz egy kurva jó koncertet egy másik kurva jó koncertért. Miután megvolt néhány szívmelengető klasszikus, rohanunk vissza az Obscure színpadhoz a Brutus-koncertre. Az elmúlt évek (köszi Vlaci) általam egyik legtöbbet hallgatott lemezét ők adták ki két éve Unison Life címmel. Természetesen a meglévő két lemezük volt terítéken. Valami olyan szabadságvágy, kiszabadulni vágyás van muzsikájukban, ami kevés zenekarnak jut. Az énekes/dobos Stefanie hangja gyönyörű és különleges. Nagyon sok érzelmet tud belevinni a gyakran értelmezhetetlen szövegekbe, a zene magáért beszél. A dobon semmi túljátszás nincs, semmi színezék, csak puszta erő. A gitár hangja szépen száll, olykor komoran, finoman simogat, vagy durván hasít belénk. Látva a közönség számát, valószínűleg ez még csak az út kezdete náluk. Ha lesznek még ilyen bandák, a rockzenét nem kell temetni.

Borul az ég és szitál az eső. Felhúzódunk a fenti kávézóba, ahol egy napernyő alatt húzzuk meg magunkat a zápor elől. Nagyon akarom látni a Triumph of Death-konceret. Ez Tom G. Warrior, a Celtic Frost egykori énekes kölyökkori bandájának, a proto death/black/thrash Hellhammernek a tribute projektje. Jól indul az egész a Massacra dallal. Aztán az eső egyre jobban áztat és csúszik a domb, mi pólóban (csak azokban az években nem viszek esőköpenyt, amikor kellene). Sajnos a színpad messze, kissé fogyatkozik a közönség, mert sokan elmennek száraz ruhát felvenni. A koncert csalódás. Egy idő után kissé untatnak az igen primitív dalszerkezetek. Amikor a legérdekesebb a basszusgitáros nő a színpadon, akkor baj van. Az eső egyre esik, egyre vizesebb vagyok, húzzunk innen…

Rohanunk átöltözni, legalábbis én. Aki csuromvíz. A táborban a helyzet magas fokon. Pár négyzetméterre összeszorulva egy kihúzott nejlon alatt zajlik az élet. Megy a nagy duma, ki mit látott, hallott, mit kell még látni/hallani, hol ivott vagy evett jót. Aztán mikor kissé apad a helyzet, gyorsan behúzunk az Armored Saint-koncertre. Nem tudom, mikor voltak legutóbb Európában, de attól tartok, soká jönnek.

Én vagyok az az áruló, aki nagyon szereti az Anthrax John Bushsal készült lemezeit is. Imádom a hangját. És imádom az Armored Saintet, még esőben is. Persze a további csepergés miatt nincs telt ház, de annál lelkesebb a közönség. Annyira amerikaiak, hogy végre európainak érzem magam koncert közben. Náluk minden eggyel jobb. A kiállás egységesebb, az egyébként sem rossz hangzásra még mintha varázsport is szórtak volna, mindenki jobban akarja csinálni. Az eső miatt lemaradtunk pár dalról. Nem tudom, hol tart a koncert, de a lényeg amúgy is az, ami maradt. Viszonylag egységes válogatást kapunk, majdnem minden lemezről hallhatunk egy megemlékezést. Bush hangja fantasztikus, akárcsak a hangszeres játék, na és a dalok. Mert kellett nagyon jó dalokat is írni, amit ők a legutóbbi, igazán jól sikerült lemezre is írtak. Aztán jön a Reign of Fire, és tudod, itt vége. Azon tanakodunk, miért nem tudtak akkora magasságokba emelkedni, mint a kortársaik közül többen is…

Még nem is jár későre, de én már fáradok. Hosszú és intenzív nap volt, ami ráadásul reggel hatkor kezdődött. Ahogy haladunk kifelé, szinte nem kérdés, hogy a Dark Tranquillity fellépése nélkül is életben maradok. Aztán már nem is igazán tudom, hogyan is vagyok, de kidőlök a sátorban.

Képgaléria: