Hétköznapi szexizmus és diszkrimináció

Azt hiszem, éppen a középiskolát fejeztem, amikor először szembesültem a szexizmussal és a nők elleni diszkriminációval a maga nyers valójában. Éppen egy rendezvényt szerveztünk, egy programról ötleteltünk, amikor felmerült egy kérdés, amire már mondtam is a megoldást. Akkor már évek óta részt vettem a Nyári Ifjúsági Játékok csapatversenyének szervezésében, nem volt hát meglepő, hogy konyítok valamit a dologhoz – a reakciók mégis megdöbbentettek. A többiek (mindannyian fiúk) rám néztek, végighallgattak, majd mintha mi sem történt volna, folytatták az ötletelést. Én csak pislogtam, hiszen nem számítottam arra, hogy ennyire nem vesznek majd komolyan, de akkor néztem csak igazán nagyot, amikor ezek után az egyikük megismételte azt, amit én mondtam, a többiek pedig vígan bólogatva egyet is értettek vele.

Aztán elkezdtem figyelni az ilyesmire, egyre gyakrabban vettem észre, hogy csak azért, mert nő vagyok, nem számít a véleményem, vagy legalábbis nem nyom a latban annyit, mint egy férfié. Ha csiliszószt vagy valamilyen elektronikai eszközt veszek, és velem van a férjem, egész biztos, hogy őt próbálják meggyőzni a legjobb választásról, és hiába válaszolgatok következetesen mindig én, a következő kérdést újfent neki teszik fel. Egy sörfesztiválon pedig az egyik árus bőszen kínálgatta két barátnőmnek és nekem a lájtos löttyöket, hiába mondtuk, hogy az erősebb aromát kedveljük. Egyetemista koromban még az is előfordult (nem egyszer), hogy nagyobb társaságban az esti buli során a velem lévő fiúktól kérdezték meg idegenek, hogy meghívhatnak-e egy italra (ilyen kezdés után nyilván nem).

Bár az első sokk és értetlenkedés után az ember hamar megtanulja kezelni ezeket a helyzeteket (ma már én is szólok, hogy „igen, én is épp ezt mondtam az előbb” – még ha nem is mindig hiszik el), a jelenség mégis nagy problémát jelent, hiszen újra és újra azt vágják a képünkbe, hogy nem vagyunk elég jók, nem vagyunk elég kompetensek. Ez egyrészt nem igaz, hiszen a saját életünkkel, a saját választásainkkal kapcsolatban mi tudjuk meghozni a legjobb döntéseket, a tapasztalatainkból és a tanulmányainkból pedig ugyanúgy tanulunk, mint a férfiak, na meg az átlagos IQ-szint között sincs semmi különbség a nemek között.

Az persze nyilván a kisebbik baj, hogy mit gondolnak rólunk mások, az sokkal inkább számít, hogy emiatt milyen lehetőségektől esünk el. Simán lemaradhatunk ösztöndíjakról, munkahelyekről, utazásokról (tulajdonképpen bármiről) csak azért, mert mások arra építenek, hogy nők vagyunk, nem vagyunk elég jók, egy férfi ügyesebben, okosabban, gyorsabban fogja elvégezni ugyanazt a feladatot.

Persze mindezt nem tudatosan gondolják így. Sőt, biztos vagyok benne, hogy nagy részük valóban nem hallja meg egy nő gondolatait, és valóban jobb ötletnek tűnik számára ugyanaz a dolog akkor, ha egy férfi ejti ki a száján. Ezek ösztönös működések, amiket gyerekkorunk óta nevelnek belénk. Ahhoz, hogy megszabaduljunk tőlük, először tudatosítanunk kell magunkban, hogy ez egy létező jelenség, és nem, nincs rendben! Nincs rendben az, hogy az autószerelő nem veszi komolyan a női kuncsaftját, hogy a pincér a salátát erőlteti még akkor is, ha már mondtad, hogy inkább húst ennél, hogy nem hívnak el egy izgalmasnak ígérkező beszélgetésre a legújabb technológiai vívmányokról, mert téged nőként ez úgysem érdekel. Nincs rendben!

Ha ezt már tudatosítottuk magunkban, akkor itt az ideje, hogy másokkal is ezt tegyük. A tapasztalatom az, hogy a nők számára ez egy közös tapasztalás, és ha felhozzuk a témát, szinte mindenki tud mesélni néhány történetet, amikor őt nem vették komolyan pusztán azért, mert nem himbálózik semmi a lába között. A férfiakkal már sokkal nehezebb dolgunk van, hiszen ők elég sokat profitálnak a szexizmusból, és sokat veszíthetnek nélküle. Gondolj csak bele: őt tapsolják meg a te ötletedért, és neki ajánlanak menő lehetőségeket helyetted. Ha ez nincs, akkor fel kell vennie veled a versenyt, és legbelül ő is tudja, hogy az nem lesz olyan könnyű menet.

De a remény hal meg utoljára: vannak férfiak, akik igyekeznek túllépni ezen a gondolkodási mintán, és azon vannak, hogy minden helyzetben egyenrangú partnerként kezeljék a nőket. Még olyanok is akadnak, akik sikeresen megugorják ezt a feladatot. Több férfitől hallottam, hogy számukra meghatározó élmény volt, amikor gyerekük született, és a szakemberek (gyerekorvosok, óvó nénik, tanító nénik) egyszerűen nem vették őket komolyan. Nem hitték el, hogy apaként ők is tudnak pelenkát cserélni, hogy képben vannak az etetéssel, vagy hogy figyelemmel kísérik a gyerek tanulmányait.

Szóval vannak az életnek olyan területei, ahol mi szenvedünk hátrányt a nemünk miatt (jó sok), meg vannak, ahol a férfiak (elég kevés). Az ideális nyilván az lenne, ha végre levetkőznénk a gyerekkorunkban belénk nevelt sztereotípiákat, és kompetens embernek tekintetnénk egymást, megelőzve ezzel a nemi alapú diszkriminációt.

Ezért ha egy barátnőd elmeséli, hogy igazságtalanul bántak vele, hallgasd meg, és biztosítsd arról, hogy nem ő a hibás. Ha te magad kerülsz ilyen helyzetbe, akkor pedig merj felszólalni. Mert egyáltalán nem kell elfogadnunk, hogy mások döntsék el helyettünk, mire vagyunk képesek.