Az idei Podolszki József publicisztikai pályázat első díjas alkotása

Roncsák P. Erika polgáritanárnő, pedagógus órái a mély és érdekfeszítő beszélgetésekről híresek. Számos olyan dologgal találkozhatnak nála a diákok, amivel mindaddig nem. Polgári órákon bármi szóba jöhet, főleg a világban zajló aktuális eseményeket vesézik ki, de gyakran a múltba is visszanyúlnak: olyan ez, mint egy „tanterven kívüli találkozás”. Itt nincs kovalenskötés, sem binomok, helyettük a gondolatoké a főszerep. Az iskola és az oktatási rendszer kérdései folyamatosan napirenden vannak, de milyen lehet mindez belülről, egy tanár szemüvegén keresztül? Az egyik legfontosabb szakmáról, a tanárságról, elhivatottságról és pedagógusi hitvallásról Roncsák P. Erikával beszélgettünk.

Körülbelül 25 éve van a pályán, több könyve is megjelent a tanárság kapcsán. Hogyan indult minden, miért választotta ezt a hivatást?

– Nos, az én fő identitásom az iskolapedagógusság és nem pedig a tanárság. Iskolapedagógusként néhány évtizede tevékenykedem, míg tanérként „csak” húsz éve, ennyi ideje tanítok polgárit. Azt mindig is tudtam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, és abban is biztos voltam, hogy olyan segítő szakmában szeretnék elhelyezkedni, ahol embereknek nyújtok segítséget szavakkal és tettekkel. Azért a segítő szakma, mert úgy érzem, hogy ebben nincs színlelés, itt az ember önmaga lehet, és a személyiségével dolgozhat. Kisgyermek korom óta erre a hivatásra készülök. Tinédzserként, két barátnőmmel gyakran „tanítónéniset” játszottunk. Szerepjátékkal jelenítettük meg az iskolát. Volt naplónk, névsorunk, bementünk az osztályterembe a nem létező gyerekekhez, majd őket osztályoztuk. Végül mindhárman tanárok lettünk a valós, felnőtt életben is. Eleinte még az óvónőség is szóba jött, de végül örülök, hogy így alakult, hisz szeretek középiskolásokkal foglalkozni, ez pont az a korosztály, amikor már mindenkinek van véleménye a dolgokról, van álláspontjuk, kialakult értékítéletük, így értelmes, produktív beszélgetések születhetnek.

Ha egy tanári ars poeticát kellene megfogalmaznia, az hogyan hangozna?

–A törvényes rendelkezések szerint a tanárnak portfólióval kell rendelkeznie, amelynek alkotóeleme a tanári hitvallás megfogalmazása is. Alapelveit, céljait és küldetését is meg kell határoznia. A sajátom a tanulók kritikai gondolkodásának fejlesztése, hogy kevésbé lehessen őket manipulálni. Úgy érzem, hogy tanítványaim nagy részénél ez sikerül is.

Hogyan szólítható meg a Z generáció, szerezhető meg a figyelmük, tiszteletük?

– A Z generáció nehéz dió, mert szinte össze van nőve a mindent tudó okostelefonnal. Úgy látom, sokaknak fájdalmas az ilyen eszközök nélkülözése és a virtuális világtól való megválás, akár rövid időre is. Ebből fakad, hogy a figyelmük is nehezen nyerhető meg. Nehezükre esik az egyfókuszú figyelem. Szerintem, ha 2-3 dolgot csinál valaki egyszerre, egyikben sem tud elmerülni teljes mértékben. A mi generációnk ismérve még az elmerülő, elemző, mélységekbe lemerülő attitűd. A közelmúltban láttam Wim Wenders Perfect days című filmjét, amely főhőse egy középkorú férfi, akinek munkája a nyilvános mosdók takarítása. A főhősünk hatalmas odaadással és precizitással végzi a dolgát. Egy kis tükör segítségével benéz a kagyló pereme alá is, hogy azokat a részeket is aprólékosan ki tudja takarítani. Egy másik jelenetben egy Z generációs fiatalt láthatunk, aki késik is a munkahelyéről; egyik kezében a kefével tisztítja a vécét, nem nézve oda, miközben a másikkal a mobilt nyomkodja, simogatja. Szerintem ez jól szimbolizálja a munkához való hozzáállást és az élet kétféle megközelítését is. Nem tudni, kinek van igaza. A Z generáció figyelmének elnyeréséhez más módszereket kell alkalmazni. Úgy gondolom, hogy ma már nagy bátorsággal és karizmával kell rendelkeznie annak az előadónak, aki kizárólag frontális módszerrel oktat.

A tekintély kérdésével mi a helyzet? Életkorfüggő ez?

– Szerintem ez nem kortól függ. Attól, hogy valaki idősebb, nem következik az, hogy őt tisztelni kell. Van olyan rossz tanár, aki harminc éve rossz tanár. És van olyan jó tanár, aki csak két éve tanít és máris jó tanár. Nincs erre szabály. A diákok jobban látják, hogy ki az, aki tanár-alkat, vagy ki az, aki nem tanár-alkat. Hogy szereti-e a munkáját, vagy sem. Hogy számára fontos-e, hogy tanít, hivatásának tekinti-e, vagy sem.

Tiszteletlenebbek a diákok egy „nem tanár alkattal”, mint egy „tanár alkattal”?

– Úgy vélem, hogy igen. Kivéve akkor, ha az adott tanár egy tekintélyelvű karakter, aki osztályzatokkal - teszem azt -, egyesekkel vívja ki magának a tiszteletet, de szerintem ez egyfajta áltisztelet, színlelt tisztelet.

Régóta van a szakmában. Sok mindent látott, és hallott. De akadt olyan szituáció egy tanterem falain belül, amire nem tudott reagálni?

– Eszembe jutott egy eset. Ez nem fegyelmi szabályszegés volt, szimplán egy érdekes történet számomra. 6-7 éve játszódott le. Nyár volt már, óra közben nyitva volt az ablak és hirtelen, váratlanul beszállt egy szitakötő a terembe. A gyerekek elkezdtek sikongatni, egyesek kirohantak a teremből, a fiúk pedig zavarászták a rovart, le akarták csapni. Alig tudtam magamhoz térni és értetlenkedve kérdeztem tőlük, „miért kell félni a természet e csodálatos teremtményétől?”.
E jelenet azt bizonyította, hogy mennyire eltávolodtunk a természettől. A következő órára készítettem számukra egy prezentációt, melynek első kérdése az volt, hogy „szerintetek milyen állat lehetett az, amelyiktől egy egész osztály megrémült?” Adtam opciókat is: A) oroszlán, B) tigris, C) szitakötő. Adatokat gyűjtöttem a szitakötőről, például a szeméről és szárnyáról. Azt hiszem, sikerült őket meggyőznöm, hogy ez a rémséges szörny milyen káprázatos rovar.

A tavaly májusban történt belgrádi lövöldözés nagyon komoly iskolai és társadalmi problémára hívta fel a figyelmet. Hogyan állítható meg az iskolai bántalmazás és a zaklatás, mit tehet egy tanár, ha egy ilyen esettel szembesül?

– „Az erőszak a gyengék végső menedéke” – szeretem ezt az idézetet Isaac Asimovtól. Amikor erőszakosak vagyunk, akkor egyben frusztráltak is. Ha viszel be egy nagy dobozt a házba, és ki kell nyitnod az ajtót, de a doboz már egyre nehezebb, és nem bírod kinyitni a kilincset, próbálod lábbal. Ha már a hatodik próbálkozás után sem jársz sikerrel, akkor az ajtóba belerúgsz egy picit. Ezt a példát szoktam felhozni az erőszak természetének megértéséhez. Ha a szülő/tanár megemeli a hangját, az a gyengeségének jele, hisz tehetetlen. Úgy gondolom, hogy az elkövetők, nem kapják meg a megfelelő pszichés támogatást, figyelmet, szeretetet. A belgrádi esetnél az apa vitte a lőtérre gyakorolni a gyereket. A gyerek beleszületik egy családba, és az elsődleges szocializáció ott történik meg. Amikor az iskolarendszer megkapja a gyereket, legyen az akárhány éves is, már nagyon sok minden kialakult, rögzült benne. Nyilván döntő nevelési tényező a család, de később is számos hatás ér bennünket, amelyek formálják identitásunkat, értékrendünket. Egy erőszakos cselekménynek mindig több résztvevője van. Az erőszaktevő, az áldozat és azok a személyek, akik látják, de nem tesznek semmit. Ők a szemlélők. A zaklatónak/erőszaktevőnek lehetnek támogatói is, ahogyan a bántalmazottnak is védelmezői. A nyugati társadalmakban foglalkoznak az erőszaktevővel is, míg nálunk inkább csak az áldozattal. A pedagógiában, konfliktuskezelésben létezik egy ún. resztoratív szemlélet, mely a megbillent egyensúly visszaállítását, újjáépítését jelenti. Egy berlini továbbképzésen hallottam, ha egy török származású és egy német fiatal között van összetűzés, amit az utóbbi provokált a török fiatal ellen, a német fiatalnak török folklór táncórákra kell járnia, annak érdekében, hogy megismerje azt a kultúrát. Sima büntetéssel nyilvánvalóan nem érnének el eredményt, pozitív változást.

Az iskolára vonatkozó törvényes rendelkezések erőszak előfordulása esetén kategorikusan megszabják a protokoll menetét. Papírhalmokat kell gyártani a megtörtént esetekről. A belgrádi iskolánál is számos hiányosságot találtak „papír-ügyben”. Az oktatási rendszer „papírközpontú” lett. Ha beírtam az órát a naplóba, akkor az az óra már meg volt tartva. A kérdésre visszatérve, a zaklatást mindenképpen jelezni kell az osztályfőnöknek, ha annak nincs róla tudomása. Ha nem következik be pozitív változás, az üggyel foglalkoznia kell az iskolapszichológusnak, -pedagógusnak, az osztálytanácsnak, tantestületnek is. Amíg kicsi a mag, addig kell csírájában elfojtani. Ha az adott konfliktus elhatalmasodik, már sokkal nehezebb megállítani. A parázsra kell figyelni. Mindenképpen foglalkozni kell az esettel, személyekkel, résztvevőkkel.

Tegyük fel, hogy egy dolgot azonnal megváltoztathatna az oktatási rendszerben. Mire használná fel ezt a lehetőségét?

– Az első gondolatom az, hogy mindent. Van egy olyan mondás, hogy a tanulás feltételeit kell megváltoztatni, és ezáltal megváltozik az ember is. Szerbiában két váltásban működnek az iskolák, ez nagyon kevés helyen van így a világban. A legtöbb országban kizárólag délelőtti váltásban folyik az oktatás. A fél nyolckor kezdődő tanítás sem járul hozzá az oktatás sikerességéhez. Ekkor még alszanak a gyerekek. Később kellene kezdődnie az óráknak. A délutáni váltás sem túlságosan egészséges és hatékony megoldás. A gyerek fél kettőtől fél nyolcig van iskolában, sötétben megy haza az év felében, és eleve fáradtan indul el ebéd után, jó esetben a délelőttöt áttanulva. Túl sok a napi tanóra is. A tanulók, legjobb akaratuk ellenére sem tudnak figyelni hét-nyolc tanórán keresztül. A mai pedagógia és oktatási rendszer alapjait Jan Amos Comenius fektette le a 17. században (!). A maga korában korszerűnek tartott megközelítés, a tantermekben folyó oktatás, tankönyvek megléte, tantárgyak szerinti oktatás, 45 perces tanórák máig döntő paradigma az oktatásban. Szerinte legfeljebb 6 tanóra lehet egy nap, annál több semmiképpen. Ez utóbbi kitétel a 21. század szerbiai iskoláiban csak vágyálom maradt. Én biztosan megszűrném, csökkenteném a tananyagot is. Gyakorlatorientáltabbá kellene tenni az oktatást. A tanórák száma, a tananyag mennyisége, a módszerek, de még a padok elhelyezkedésének tekintetében is reformokat vezetnék be.

A diákok nagyon sok időt töltenek az iskolában. Matekot, földrajzot, kémiát és ezek mellett sok más dolgot tanulnak. Azonban egy tanár az életre is felkészíti a diákot. Mi az, amit kötelezően meg kell tanítani egy tanulónak a tananyag mellett?

– Ha te bemégy az órára, akkor egy adott szerepben teszed. Például kémiatanár, esetleg történelemtanár vagy. És a kémián vagy a történelmen keresztül értékeket képviselsz. Ha te magad nem vagy példakép, azt a gyerekek megérzik. Kémia órán utalhatsz a Nobel-díjas Karikó Katalinra, kitartásra, szorgalomra, elhivatottságra nevelve ezzel saját tanítványaidat is. A példamutatás a lényeg.

Azt tudjuk, hogy egy diáknak mit adhat az iskola, és hogy nélkülözhetetlen az oktatás minden ember számára. Azonban arról kevesebb szó esik, hogy egy tanár mit kap a diákoktól és a közegtől. Mit kap maga az iskolától, mi az, ami miatt érdemes tanárnak lenni?

– Feldmár András, kanadai pszichológus úgy véli, azért szeret tanítani, mert nagyon sokat tanul a tanítványaitól. Szerintem ez egy nagyon jó megközelítés. A polgári tantárgy keretein belül én is sokat tanultam a diákoktól. Ha motiválom őket, akkor hoznak be anyagokat, mesélnek azokról a dolgokról, amiket hallottak vagy láttak. Az ember talán fiatalosabb marad, ha fiatalok között tölti a szolgálati idejét. Engem a tanítványaim motiválnak. Nagyon sok volt tanítványommal is tartom a kapcsolatot. Összességében azt mondanám, hogy szeretek tanítani, pedagógusnak lenni.

Mi a tanári szakma legnagyobb tanulsága vagy a legnagyobb bölcsesség, amit megtanult?

– „A rossz nevelő tekintélyére büszke, a jó nevelő egyszerűen alázatos.” Pilinszky János