Az Európa Alapítvány Karácsonyi Csillag című irodalmi pályázatának díjazott alkotása

Utolsó nap az iskolában, a téli szünet kezdete előtt. Nyelvtan órán ülök. Elegem van már a kényelmetlen, hideg székemből. Csak az óra végét várom. Megszólalt! Megszólalt a fület sértő csengő, de most nagyon jólesett. Az osztály egyszerre felpattan, összeszedjük a cuccainkat, és már futunk is ki a tanteremből, alig hallaltszik, ahogy elköszönünk a tanítónénitől, kellemes ünnepeket kívánva. Rohanunk a lépcsőn lefelé, majd’ leesünk, végig a folyosón, kilökjük az ajtót, amely az iskola udvarára nyílik. Ott várnak bennünket a szüleink. Meglátom édesapámat, oda cammogok hozzá, kézen fogom, és indulunk a kocsihoz. A hó ropog a lábunk alatt, hideg szél fúj át rajtunk. Erre emlékszem.
Aztán sikerült meggyőznöm édesapámat, hogy előre ülhessek. Az autó csomagtartójából kivettük a pótülésemet, az anyósülésre tettük, arra ültem, így már magasabbnak tűntem. A rádióban karácsonyi zenék szóltak, miközben én bámészkodtam az ablakon, hisz oly gyönyörű volt ez a mindent beborító fehér takaró. A környéken a fákat is kidíszítették, kis fénylő gömbökkel meg szívecskékkel. Családok játszottak, hógolyóztak, sőt egész menő hóembereket is építettek. Volt amelyiknek seprű volt a kezében, vagy fazék a fején, orra helyén ceruza, szeme helyén mandula. Friss és idős szerelmespárok is kézen fogva sétálgattak. Annyira jó volt látni a csillogó szemeket, egymásra néznek, mosolyognak közben.
Már le is parkoltunk a garázsunk előtt. A kapu felé sétáltam, amikor megláttam, hogy kint vannak a kutyáink. Kiszöktek a lurkók. Ők is észrevettek engem, és rögtön felém szaladtak. Összevissza ugráltak, rám másztak, és jól összepiszkolták a ruhámat, sebaj. Megsimogattam mindkettőt és beléptem a házba. Fantasztikus illatok fogadtak. Rántott hústól kezdve, a rizsen és az orosz salátán keresztül, töltött paprikán, és mindenféle bejglin át. Tudtam, ezek készültek otthon. Ráadásképpen a szeretett és a meleg otthon illata is megcsapott. Anyukám öleléssel fogadott, a napomról kérdezett, majd annyit mondott, menjek a nappaliba. Ott vártak tárt karokkal a nagyszüleim. Nagyon megörültem, mivel már régen nem láttam őket, így e nap ezzel is csak jobb lett. Végre velük is eltölthetek egy kis időt, gondoltam akkor.
Egyszer csak a mamám, ugyan fájó derékkal, de lehajolt és egy nagy dobozt emelt fel. Nyújtotta nekem, ez engem illet, előkarácsonyi ajándék, mondta.
Széttéptem a csomagolását, és egy korcsolya volt benne. Lila színű, egy csodálatosan szép korcsolya virágokkal és lepkékkel. Nagyon tetszett. Egyetlen probléma volt, mégpedig az, hogy nem tudtam korcsolyázni. Nem mondtam meg nekik, mert nem akartam elszomorítani őket, ezért csak mosolyogtam. Leültünk az asztalhoz, a felnőttek koccintottak, én szürcsölgettem az almalevem és kezdődhetett az ebéd. Jóízűen ettünk mindnyájan, tényleg nagyon finom volt minden, de titkon én csak a bejglit vártam, úgyhogy siettem a főétel eltakarításával. Abból a bejgliből legalább három tálcára valót meg tudtam volna enni.
Jól belakomáztunk, segítettem az asztal letakarításánál is. Mivel nálunk a családban hagyomány, hogy amikor együtt vagyunk, hatalmas társasjátékozást tartunk, így ez most sem volt másképp. Előkerítettük a römi és memóriakártyáinkat, kezdődhetett a játék!
Találós kérdés: vajon ki nyerte az összes kört? Hát nyilván én. Jó amúgy nem, de mindegy, ezt szoktam mondani. Az est pedig még folytatódott az asztal körül, beszélgettünk, és hálát adtunk, hogy mindannyian itt lehetünk, láthatjuk egymást, szeretetet sugározhatunk egymásra.

Egy idő után kicsit rosszabb lett a kedvem, és ezt a nagytatám észre is vette. Mellém ült a fotelre, mi a baj, kezdett bele a faggatózásba.
Halkan, szomorúan mondtam neki: nagyon örülök a korcsolyának, amit kaptam tőlük, de...de én nem tudok korcsolyázni. Elmosolyodott és annyit mondott, hogy ugyan már... ez legyen a legnagyobb gond! Majd én elviszlek, és megtanítalak. Megkért, hogy másnap reggel időben keljek fel, öltözzek vastagon, és jön értem. Nagyon megörültem, máris jobb kedvem lett.
Másnap így is történt. Időben keltem, vastagon felöltöztem, és már itt is volt nagyapám. Nagyon izgatott és kíváncsi voltam. Elsőre kicsit ijesztő és fura volt a jégen, de biztonságban éreztem magam, mert foghattam nagyapám kezét. Megmutatta, hogyan kell haladni, és egész gyorsan bele is jöttem. Utána már nagyon élveztem, sőt még sajátos trükköket is megtanulhattam tőle. Korizás után még forró csokiztunk egyet, és így, a téli szünet első napja csodálatosan telt a számomra.

Azóta elég sok idő elmúlt. A téli szünet is később kezdődik, és hó sem esik már régóta. Azt a korcsolyát kinőttem, így már csak a padláson őrizgetem. Egyvalami viszont nem változott a családban, a szeretet. Az az egy dolog mindig megmarad. A miénk marad, az enyém marad örökre.

Azóta már egyedül járok korcsolyázni, de a szívemben mindig ott marad a nagyapám, aki megtanított rá.